1998. augusztus 23-án, a délelőtti órákban Kisvágó plébánosát, Veres Lóránt atyát bilincsbe verve vezették ki a templomból, a hívők döbbent pillantásai közepette. Akadtak, akik könnyes szemmel figyelték az eseményeket, a többség azonban úgy vélte: megkapta, ami járt.
Ez az ő története.
Egyik kezében kézitáskáját markolta, a másikban papírtálcát egyensúlyozott. Némán követte az őrt. Rutinosan lapos, puha talpú cipőt, farmert és blézert viselt, kerülte a feltűnést. A gumitalpak csikorgó hangja kíváncsi tekinteteket vonzott a zárkaajtók kémlelőnyílásaihoz.
Verejtékcseppek rohantak végig a hátán. Nem az első látogatása volt a fegyházban, mégis mintha a saját kivégzésére igyekezne.
A folyosót néhány lépcsőfok törte meg, és egy éles kanyar után súlyos vasajtó állta útjukat. A zár hangosan kattant, az ajtó kinyílt.
– Parancsoljon. Itt leszek kint, ha szüksége lenne rám – mondta az őr.
A nő alig hallhatóan megköszönte, fejét kissé lehúzva belépett a fehérre meszelt, szűk helyiségbe. Középen mindössze egy földhöz csavarozott asztal állt, két székkel. Az ajtóval szemben ott ült Veres Lóránt, egykori tiszteletes. A vasrácsos ablakon át beömlő nyári fény fél arcát megvilágította, karjai az ölében pihentek, érdeklődve bámult rá.
Nem ilyennek képzelte. Gondolatban megtört, összeaszalódott embert látott maga előtt, az asztalnál azonban egy sorsába belenyugvó, kedélyes öregember ücsörgött.
– Üdvözlöm, Veres úr!
A férfi pár pillanatig mozdulatlanul bámult rá.
– Jó napot – válaszolta halkan, halvány mosollyal a szája szélén.
– Hoztam kávét, úgy hallottam, szereti – ügyetlenül az asztalra csúsztatta a tálcát.
Az öreg előbb a két pohárra, majd a nőre pillantott.
– Nagyon figyelmes, köszönöm! – felemelte a poharat, az orra alá tartotta és mélyet szippantott. – Tudja, itt is van kávé, de annak messze nincs ilyen kellemes illata – mosolygott elégedetten.
Ebben a pillanatban Veres Lóránt inkább joviális öregúrnak tűnt, semmint gyilkosnak.
– Dr. Hegedűs Zsófia – nyújtotta a karját. – Az Ön kirendelt védője vagyok.
A férfi komótosan felállt, kezet rázott a nővel. Egy pillanatra sem vette le róla a tekintetét.
– Veres Lóránt atya – mondta alig hallhatóan, majd visszaereszkedett a székre. Felbontott két csomag cukrot, és szertartásszerűen a kávéba öntötte.
– Mielőtt beszélgetnénk, kötelességem jelezni, hogy amit elmond nekem, az ügyvédi titoknak minősül. Harmadik félnek nem adom ki, és az Ön engedélye nélkül nem használom fel semmilyen formában.
Veres atya bólintott.
Zsófia leült, táskájából vaskos dossziét, tollakat és diktafont vett elő. Maga elé helyezte őket, ügyelve arra, hogy egymástól egyenlő távolságra legyenek és egy irányba mutassanak. Az öreg elmélyülten figyelte.
– Önnek joga van a védelemhez, joga van nem vallani, és joga van ahhoz, hogy amit mond, azt a védelme érdekében felhasználjam. Tudnia kell, hogy az Ön jogi képviselője vagyok – folytatta a nő. – Azért vagyok itt, hogy a lehető legjobb védelmet biztosítsam Önnek. Ehhez azonban részletekbe menően ismernem kell az eseményeket az Ön szemszögéből – rövid szünetet tartott.
Az öreg nem szólt, fejével intett, hogy érti.
– Nem kell mindent elmondania most, de nagyban segíti a munkámat, ha tisztában vagyok mindazzal, ami fontos.
A férfi lassan felemelte a poharat, és nagyot kortyolt.
– Tejet is tudnak hozni, ha… – hagyta félbe a mondatot.
– Nem, köszönöm, tökéletesen megfelel feketén.
– Veres úr – Zsófia nagy levegőt vett, de mielőtt folytathatta volna, a férfi közbevágott:
– Hívjon Veres atyának, kérem! Jobb szeretem úgy.
– Rendben – gyakorlott, hamis mosoly jelent meg Zsófia arcán.
– Köszönöm. Szabad tudnom, mi keltette fel az érdeklődését az ügyemben? – az öreg pontosan tudta a választ. Figyelmesen fürkészte a nő arcát.
– Nos, ha kirendelnek, azt el kell vállalni. Bő másfél éve vagyok a pályán, minden ügy hatalmas tapasztalattal jár, és meggyőződésem, hogy az Önéből sokat tanulhatok.
Az öreg szemrebbenés nélkül figyelte.
– Ha a magánvéleményemre kíváncsi… Egyházi körökből nem számít az ember… ilyesmire – egy pillanatra megállt, kereste a megfelelő szavakat.
– …hogy ölnek? – tette hozzá rezzenéstelen arccal Veres atya. Szája sarkán megjelent az az idegesítően jóságos mosoly, amivel Zsófia nem tudott mit kezdeni. Kiváló emberismerőnek tartotta magát – és ebben mások is megerősítették –, ám most kissé tanácstalanul állta a férfi szúró tekintetét.
– Igen. Rendkívül ritka az Önéhez hasonló eset. Igazi kuriózum.
– Tudja, szeretném hinni, hogy van különbség bűnös és bűnös között!
– Jogilag természetesen van. De úgy sejtem, Ön nem erre gondol – a férfira pillantott.
– Valóban nem. – Ismét megjelent az átkozott mosoly.
A diktafon hangos kattanással bekapcsolt.
– Lássunk hozzá! Meséljen, kérem, hogyan került Kisvágóra!
1985 decemberének egy különösen hideg vasárnap délelőttjén Temesvári atya közölte a hívekkel, amit már úgyis mindenki tudott, de nem vett komolyan: megromlott egészségi állapota miatt a továbbiakban nem képes papi teendőit ellátni. Helyét kedves testvére, Veres atya veszi át; reméli, a falu lakói szeretettel fogadják. Egyúttal biztosított mindenkit, hogy a tisztelendő úr minden erejével azon lesz, hogy folytassa, amit ő elkezdett.
A zárt közösségben zúgolódás támadt. Ódzkodtak mindenfajta változástól; nem akartak ők semmilyen új papot! Maradjon csak a Temesvári atya a helyén! Akár házhoz is mennek a szertartás miatt, ha szükséges.
A sors azonban úgy hozta, hogy mindössze egy héttel a bejelentést követően Temesvári atya elhalálozott, így Veres atya korábban kényszerült elfoglalni hivatalát.
Minden erejével azon volt, hogy megfeleljen az elvárásoknak: aktívan részt vett a falu szépítésében, közösségi eseményeket szervezett, saját borából vitt a mezőn kaszálóknak. Délutánonként a főutcán sétálgatott, de senki nem elegyedett szóba vele. Nem hívták be magukhoz, köszöntéseire mindössze egy biccentés volt a felelet. A falubeliek távolságtartónak bizonyultak. Kívülállóként tekintettek rá, és az udvariaskodáson túl nem jutottak vele.
Három hónap elteltével aztán rövid üzenetet küldött a püspöknek:
Püspök Úr!
Alázatos kéréssel fordulok Önhöz. Az elmúlt három hónap során világossá vált, hogy Kisvágó lakói képtelenek elfogadni Temesvári atya halálát és az érkezésemet. Minden tőlem telhetőt megtettem, erőfeszítéseim azonban hiábavalónak bizonyultak. Arra a megállapításra jutottam, hogy nem vagyok képes megfelelő módon elvégezni a rám bízott feladatot.
Ezúton kérem áthelyezésemet, hogy hasznosabb lehessek Isten és a püspökség szolgálatában!
Tisztelettel és alázattal,
Veres Lóránt atya
Kisvágó
A püspök azonban elutasította kérését, mondván, nehézségek mindig lesznek, nézzen szembe velük, és kerekedjen felül rajtuk. Legyen kitartó. Maradnia kell.
Nem volt mit tenni, elfogadta hát: mostantól ez az új otthona. Ezek az emberek a tágabb értelemben vett családja.
– Tehát ismeretlenül került a fővárosból a falu élére. Nem lehetett könnyű… Mikor érezte, hogy sikerült beilleszkednie?
– Isteni közbeavatkozásként tekintek arra az esetre. Pontosan emlékszem. Bárkit kérdez is a faluból, biztosra veszem, hogy mind ugyanazt mondja majd!
Az a bizonyos eset egy forró nyári napon történt. A felnőttek arattak, a gyerekek pedig egy fáról ugráltak a Körös vízébe. Isteni szerencse, hogy Veres atyát délutáni sétája éppen a folyó mentén vitte. Történt ugyanis, hogy az egyik fiú, a kis Jánoska elvétette az ugrást, megcsúszott, és a fejét beverve a vízbe esett.
Az atya a nagy kiáltozásra lett figyelmes. Odarohant, és reverendástól, mindenestől a vízbe gázolt. Partra cipelte a vérző fejű, ájult testet, szakszerűen ellátta, majd az egyik gyereket a doktorért szalajtotta.
Az orvos is megmondta: ha nincs Veres atya, a Jánoska sincs többé.
– Mondhatjuk, hogy az életmentés indította be a változásokat.
– Ahogy mondja. Tudja, nagy szó volt ez akkoriban, hamar híre ment az esetnek. Az emberek összegyűltek a parton, a gyermek édesanyja a földre vetette magát, és a kezeimet csókolgatta.
Röviddel a történtek után püspöki levél érkezett a plébániára.
Lóránt atya!
Örömmel értesültem példamutató tettéről, mellyel nem csak emberségből tett tanúbizonyságot, hanem az egész katolikus egyház értékeit is képviselte az ország előtt! Gondoskodása és önzetlensége utat mutat a nehéz időkben.
„Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért.”
(János 15,13)
Az Önéhez hasonló lelkületre van szükség ma az egyházmegyében – jobban, mint bármikor.
Kelt. Szegeden, főpásztori hivatalomból.
Váradi Kornél
megyéspüspök
Szeged–Csanádi Egyházmegye
– Ez mikor történt pontosan?
– ’86 nyarán. Talán júliusban.
– Folytassa, kérem!
Ettől a naptól kezdve minden gyökeresen megváltozott, helyre billent az egyensúly. A falu lakói minden alkalommal hangosan köszöntötték az atyát, az istentiszteletek alatt roskadásig megtelt a templom. Az asszonyok süteménnyel kedveskedtek, melyekkel eleinte vasárnaponként, később aztán majd’ minden délben megjelentek a parókia ajtajában.
Hónapokkal később a hívek már nem pusztán világi vezetőként, hanem tanácsadóként és legfőbb bizalmasként tekintettek Veres atyára, aki ekkorra már a közösségi életet is aktívan formálta.
– Kiemelt szerepem lett a falu életében. Bizonyos értelemben magasabban álltam a ranglétrán, mint Kovács László polgármester úr. A lakók szemében legalábbis biztosan. Ha tehették volna, megválasztanak a falu élére.
– A vádiratban szerepel a gyónási titokkal való visszaélés – jegyezte meg Zsófia, miközben a papírjaira pillantott.
Az idős férfi arca rezzenéstelen maradt.
– Tudja… Követtem el hibákat. Tényleges kár ezekből azonban nem származott. Sőt! Némelyeknek talán hasznára is vált – hangja békés volt. – A gyónás bizalmi viszony. Az ember nem is sejti, mekkora hatalom van a kezében, ha kitárulkoznak előtte. Eleinte csak hallgat. Ugyanazokat a banális bűnöket századjára is. Aztán akad egy, amire felkapja a fejét. Ami elindít benne valamit.
– Hogy lesz ebből visszaélés?
Az öreg Zsófiára meredt.
– A legfontosabb, amit a szolgálat alatt megtanul az ember, hogy ne ítélkezzen senki felett. Ez Isten dolga. Nekem sosem ment igazán… Az ember gyarló. Az ego vérbeli harcos. Egy idő után kommentáltam magamban minden meggyónt bűnt. Tudtam, hogy tilosban járok, eleinte bántam is, harcoltam magammal. Aztán már el sem ítéltem, aki vétkezett, csak próbáltam irányítani. Azt mondtam magamnak, hogy a legjobb szándékkal teszem. Aztán azon kaptam magam, hogy nyakig benne vagyok, és nincs visszaút.
A Jóisten maga sem tudja, hányszor kellett Veres atyának végighallgatnia az évek során az olyan elvetemült, villamosszékért kiáltó bűnöket, mint a füllentés, az istentisztelet elmulasztása, az istenkáromlás, a nyugovóra térés haraggal, és az irigység a szomszédságra. Belefájdult a feje. Fásultan rótta ki a feloldozásért járó imákat.
Akadtak persze kivételek is, amelyek igazi csemegét jelentettek az unalmas vétkek tengerében: a hetvenhat éves Horvát Józsefné, született Kiss Mária, reggelente macskagyökeret áztatott ura teájába: „Csak egy keveset, hogy elgyöngüljön, ne ordítson mán egész naphosszat.” Vagy a nyolcvannégy éves, özvegy Kiss Károly esete, aki a legnagyobb titokban erotikus újságokat rendelt a fővárosból postán, és esténként órák hosszat lapozgatta gyűjteményét.
A pálmát azonban a jó szándékú, de mindig furcsán viselkedő Csatos Béla vitte. Nála csúszott át először az iránymutatás irányításba. Remegő kezekkel vallotta meg, hogy rendszeresen visszavett a templomi adományból. Tettét úgy igyekezett magyarázni, hogy a kenyérpénz fogyóban volt, így csak azt vette ki, amit már beleadott. Azt is csak kölcsön. A hónap végéig.
Veres atya tizenkét miatyánkot és ugyanennyi üdvözlégyet szabott ki rá, valamint nem mulasztotta el emlékeztetni: itt azért komolyabb bűncselekmény történt, mint amit imákkal meg lehetne váltani. Isten azonban szívesen veszi a kétkezi segítséget, így ha ráér a hétvégén, feláshatná a kertet.
A hirtelen jött manipuláció remekül működött: Béla még hálás is volt, és jelezte, bármiben rendelkezésre áll, csak ne tudódjon ki tette.
– Veres úr! – szakította félbe az öreget Zsófia. – Méltányolom a mesemondói képességeit, de a bíró nem fogja értékelni. Szorítkozzon a lényegre, kérem! – az öregre pillantott, majd folytatta. – Nekem úgy tűnik, mintha elbagatellizálná a visszaélést…
Az atya arca megfeszült. Szemei résnyire szűkültek.
– Nézze! Ezek egyszerű emberek, akik örültek az iránymutatásnak. Segített, hogy rendesebb életet éljenek. Az, hogy a plébánia ebből csak nyert… – alig láthatóan megvonta a vállát. – Talán vitatható, de nehéz lenne azt állítani, hogy rossz irányba haladtak volna a dolgok.
Zsófia némán bólintott.
– Ha jól sejtem, idővel egyre gyakrabban adott útmutatást.
– Igen. És most is úgy gondolom, ezzel mindenki nyert. Nem ellenkeztek. Nincs tudomásom arról, megbeszélték-e egymás között az eseteket, hozzám mindenesetre nem jutott vissza, hogy bárkinek ellenére lenne a dolog. Ami érthető, az emberek nem szívesen beszélnek az elkövetett bűneikről.
– Így lett egyre bátrabb. Az iránymutatásai is egyre… merészebbre sikeredtek.
Folytatása következik, kérjük ne kapcsoljanak el!