– Eddie! Ha még egyszer találok a telkemen egy vascsövet, feldugom a seggedbe! – mennydörgött Mr. Watson hangja a kerítésen túlról.
Kétségtelen, az öreg leskelődik utána, pedig még hét óra sincs.
– Persze, Mr. Wattson, többé nem fordul elő! – kiáltott vissza, bár maga sem hitt a szavaiban.
– Múlt héten is ezt mondtad, fiam! Szüntesd meg a káoszt! Nincs több haladék!
– Úgy lesz, Mr. Wattson! – vágta rá, miközben a kapu felé hátrált.
Laza mozdulattal megpördült, lábfeje elakadt, és elhasalt a frissen nyírt pázsiton, saját készítésű fűnyíró robotja pengéitől mindössze pár centire.
– Jézusom – dünnyögte maga elé. – Talán kellene rá borítás…
A ház kertje leginkább egy ócskavastelephez hasonlított: fémhulladék, régi kerékpárok, CRT-monitorok, működésképtelen gépezetek mindenfelé. A hátsó kerítés tövében egy kibelezett kisbusz rozsdállott. Eddie felvásárolt, összegyűjtött és idehordott mindent, amiről úgy gondolta, hasznát veheti a jövőben.
Feltápászkodott, kitapogatta a szemüvegét, visszahelyezte orrára, és az ajtó előtt fekvő újságért nyúlt. Ritkán járt el otthonról, a Kertvárosi Krónika segítségével tartotta a kapcsolatot a külvilággal. Meglepetésére Quinn Parker arca mosolygott rá a címlapról, fekete-fehérben.
Szemei végigfutottak a főcímen:
BRUTÁLIS GYILKOSSÁG RÁZTA MEG A LAKÓPARKOT
Tarkója kifacsart szivacsként hidegen verejtékezett: múlt éjjel Quinn Parkert (42) férje meggyilkolta közös otthonukban. A férfit rövid hajtóvadászat után a rendőrség elfogta és letartóztatta. Négyéves gyermeküket az elhunyt nővére vette magához.
Megtörten eresztette le a karjait.
Quinn Parker halott.
***
Eddie Baker már a középiskolában is furcsa szerzetnek számított: vastag, szarukeretes szemüvegével, rendezetlen hajkoronájával és meghatározhatatlan stílusával kilógott a többiek közül. Fizikán, kémián és matematikán kívül nem sok minden érdekelte. Csodálattal elemezte Einstein relativitáselméletét, és negyedszer is elolvasta Hawking Az idő rövid története című remekművét.
Már az első osztály elején túl volt a negyedikes tananyagon, az egyetemi könyvekben keresett új kihívást. Míg osztálytársait a bulik és a csavargás kötötte le, ő hétvégente sci-fi maratonokat tartott, és arról ábrándozott, hogy felnőve időgépet készít. Ennek megvalósításán évekig aktívan dolgozott: az időhurok-generátor nevű szerkezet papíron működőképesnek látszott, technikai megvalósítása azonban lehetetlen feladatnak tűnt. Az elérhető anyagok maximális hőtűrő képessége a közelében sem volt a számításai szerint szükségesnek. Az elmélet végül a „Megvalósításra váró ötletek” feliratú dobozban landolt.
Saját világot épített maga köré, melynek falait csak a legritkább esetben lépte át. A fal kitűnő védelmet biztosított – egészen a Quinn Parkerrel való megismerkedéséig.
Akkor azonban ismeretlen terepre tévedt: Quinn szappanillatú, finom lány volt, hosszú lábait szoknyába és harisnyába bújtatta. Haját két copfban fogta össze, mindig mosolyra álló ajkain a szájfény édes mázként csillogott. Soha életében nem látott még hozzá fogható szépséget.
Quinn volt az egyetlen nőnemű, aki nem nézett át rajta. És Quinn volt az egyetlen, akinek puszta látványától fülig vörösödött, és zavartan viselkedett.
A történet szépséghibája a Callum nevű, hegyomlás méretű focista volt: a suli ügyeletes sztárja, aki az összes új lányt begyűjtötte magának – így Quinn-t is.
Eddie kezdettől fogva többet látott kettejük kapcsolatába. Minden alkalmat megragadott, hogy a közelében lehessen: matematikából korrepetálta, elkísérte bevásárolni, cipelte a szatyrait, egyszer még kereket cserélni is segített neki, mikor a lány szorult helyzetbe került.
Quinn Parker társasága eddig nem tapasztalt magatartást váltott ki belőle: azon kapta magát, hogy gondolatai folyamatosan a lány körül cikáznak. Úgy érezte, ő, aki eddig macskát sem nagyon simogatott, a lány pillantásai hatására oroszlánokkal is képes lenne ölre menni.
Ha Eddie Baker lenne az a bizonyos királyfi, sárkány ide, várárok oda – Ms. Parker már rég nem a toronyban senyvedne.
Egy alkalommal, Quinn szüleinek a házában, a fizikatankönyv felett megpróbálta megcsókolni. A lány kuncogva elhúzódott, majd szorosan átölelte. Elmondta neki, hogy nagyon kedveli, és szívesen tölti vele a szabadidejét. Megbízhatónak, szórakoztatónak tartja, és ő a legokosabb ember, akit ismer. De ha egészen őszinte akar lenni, akkor úgy látja, hogy kettejük között sosem lesz ennél több.
Eddie nagy izgalmában ebből mindössze annyit bírt megjegyezni, hogy Quinn kedveli, és szeret a közelében lenni.
Kapcsolatuk egészen a középiskola végéig megmaradt annak, ami valójában volt: barátságnak. Quinn elegánsan hárította Eddie minden próbálkozását, és továbbra is végtelenül kedvesen bánt vele.
***
Eddie nagy becsben tartotta agysejtjeit, ezért szinte sosem fogyasztott alkoholt. Kivételt ez alól mindössze az idős szüleivel töltött karácsonyok és szilveszterek képeztek.
A hírek azonban olyannyira letaglózták, hogy megbontotta az évek óta a szekrény tetején álló, még nagyapjától kapott hatalmas üveget, és a napot italozással töltötte. Hajnali háromra szinte teljesen a palack nyakára hágott.
Bódultan ücsörgött a sötét tornácon, együtt lüktetett a város távoli morajlásával, és önsajnálattól telve, keserűen próbálta elfogadni, hogy életének egyetlen igazán boldog szakasza visszavonhatatlanul lezárult. Igaz, hogy Quinnel a baráti öleléseken túl sosem jutottak, de hát mit tudsz te, nyájas olvasó, az igaz szerelemről?!
Hajnali három után pár perccel hangos dörrenést hallott, majd vakító fény villant. A környék pár pillanatra nappali világosságba borult. Hunyorogva, egyik kezét maga elé tartva az égre pillantott: fénylő valami közeledett sebesen, és egyenesen felé tartott.
Annyi ideje sem maradt, hogy felugorjon: a meteorit tompa puffanással a kertben ért földet, finom talajmorzsával beterítve a veranda padlóját és Eddit. A hívatlan vendég izzott, füstölt, és három méteres krátert ütött a gyep közepére.
Szédelegve felállt, a lyukhoz támolygott, és tanácstalanul bámult a vörösen fénylő rögre. Érezte, ahogy a gyomra megmozdul. Előrehajolt, és kiadta magából annak teljes tartalmát. Dolga végeztével összecsuklott a kráter szélén, és csak sokkal később, a tűző nap sugaraira tért ismét magához.
A fejfájás tompa tövisként bökdöste a halántékát, szája cserepesre száradt. A kertben van. A füvön fekszik. Feltápászkodott. A földbe ékelődő, abból épphogy csak kilátszó, sötét kőre meredt.
Tehát nem álom volt.
Késő délutánra körbeásta, és sikeresen kiszabadította az addigra jócskán lehűlt tömböt. Talicskába emelte, és palló segítségével letolta a műhelybe, ahol aztán alaposabb tanulmányozásnak vetette alá: mért, kapart, kopogtatott, jegyzetelt. Válaszokat keresett fel sem tett kérdésekre. Kiderült, hogy bár tantálnak vélte, a meteor anyaga nem ismert eredetű: hevítésre szilárdul, de nem repedezik, sőt, szerkezete ellenállóbb lesz. Fagyasztásra nyúlik, formázhatóvá válik. Fémszerű, de beazonosíthatatlan. Elnevezte hát Eddiniumnak (vegyjele: Ed).
***
Estére szokatlan csend telepedett rá: a meteor a hűtőszekrényben pihent, jegyzetei tanulmányozása közben némán bámult ki a poros ablakon. Quinn járt a fejében. Az élet igazságtalan.
Leoltotta a villanyt, a hálószobába ment, és a polcról vaskos albumot húzott elő. Leült a földre az ágy mellé, és fellapozta. A fekete kartonlapokon Quinnnel készült polaroidok sorakoztak tökéletes sorrendben.
A középiskola óta ritkán találkoztak, de ez sem gátolta Eddie-t abban, hogy úgy gondoljon a lányra, mint élete szerelmére. Rendszeresen ránézett a profiljára: titokban egy bejegyzésre várt, melyben Quinn tudatja a világgal – és persze elsősorban ővele –, hogy házassága véget ért, minden férfi egyforma, hol vannak az igazi lovagok.
És akkor eljön az ő ideje. Akkor közbelép, egymás karjaiba omlanak, és ő vigyáz majd Quinnre, amíg világ a világ.
A lány halálának híre mellbevágta. Egy szempillantás alatt megszűnt a remény. Évek óta dédelgetett álmai foszlottak szerteszét a szeme előtt és fogalma sem volt, mihez kezdjen ezek után.
***
Másnap kora reggel, ruhástul, a földön fekve riadt fel. Zihált, biztonságot keresve nézett szét maga körül. Az ismerős szoba látványa lassan megnyugtatta.
Talpra ugrott, az íróasztalhoz sietett, félresöpört egy halom iratot, majd az álmában látottaktól remegő kézzel egy üres papír közepére rajzolt:
Felemelte a lapot, és percekig némán bámulta.
– Ez az – motyogta maga elé.
Lerohant a műhelybe, ragasztószalaggal a falhoz tapasztotta a rajzot, pár lépést hátrált, és újra rámeredt.
„Hihetetlen!” – csóválta a fejét.
A műhellyel szomszédos terem felől fémes zaj hasított a csendbe. Egy pillanatra megdermedt, és a hang irányába nézett.
Semmi.
Pár másodpercig az ajtót szuggerálva várt, aztán az asztalhoz lépett, és képleteket firkált maga elé. Hosszasan elgondolkodott, satírozott, javított, írt. Ismételt és minden alkalommal ugyanoda lyukadt ki: számításai helyesnek tűntek.
Semmiből érkező, éles villanás vakította el. Megfordult, szemei kápráztak. Ahogy újra megszokta a félhomályt, leemelt egy jókora kalapácsot a falról, és támadóállásban, araszolva megindult az ajtó felé. Felkapcsolta a villanyt, és benézett a szomszéd helyiségbe. Látszólag minden a helyén volt. Égett papír szaga terjengett a levegőben.
Beljebb lépett, körbejárta a nagy asztalt. A helyiség túlsó végében, az egymásra pakolt dobozok oldalai kissé megpörkölődtek. Túl közel tolta a falon futó csövekhez. Szerencséje, hogy nem történt nagyobb baj. Az egész tornyot arrébb húzta, majd visszament a műhelybe, és újra a papírjaiba mélyedt.
A hadronütköztető mintájára, a kör alakban hajlított szerkezetben gyorsított anyag nagy mennyiségű energiát leadva meghajthatná az időhurok-generátort. A hőálló anyag problémáját a meteorit megoldotta.
Nem bírt uralkodni magán, ugrálva, kiabálva csapkodta a levegőt. Nekilátott, hogy bizonyítsa, elmélete a valóságban is működőképes: fagyasztott, kalapált, hevített, köszörült, hajlított, vezetékekkel babrált.
***
Péntek délutánra elkészült a művével. A földre helyezte, és végigfuttatta szemét a szerkezeten: a kör alakú, hulahoppkarikára hajazó masina sötéten csillogott a neonfényben. Egyik felén gombokkal ellátott kijelző, a másikon apró beöntőnyílás és egy lapos, négyszög alakú kiemelkedés lepattintható fedéllel.
„Fantasztikus!” – gondolta.
A fagyasztóhoz lépett, a maradék, ökölnyi Eddiniumból letépett egy borsónyit, amit megfelezett. Az egyik részt egy üvegcsébe tette, és zsebre vágta. A másikat a beöntőnyíláson keresztül óvatosan a szerkezetbe ejtette.
Ha a számításai valóban stimmelnek, az anyag keringetésének beindításához mindössze két ceruzaelemre van szükség, amelyek megadják a kezdő lökést. Onnantól a folyamat öngerjesztő: a meteorit anyaga folyamatosan gyorsulva kering a csőben. Az időhurok-generátor működésbe lépéséhez pontosan harmincöt másodpercnyi, exponenciálisan növekvő, keringésből származó hőenergiára van szükség. Ez az erőforrás teszi lehetővé az időugrást. Elméletben.
Ideje a valóságban is próbára tennie.
***
Lepattintotta a kis fedelet, és óvatosan a téglalap alakú mélyedésbe csúsztatta az időhurok-generátort. A gombok segítségével beállította az időpontot: pár nappal előbbre, a meteorit-becsapódás utáni reggelre. Ez elegendő távolság a tesztugrásra, és ha balul üt ki a dolog, csak saját maga fog tudni róla.
Fogta a szerkezetet, átvitte a műhellyel szomszédos nagyobb terembe, és letette a nagy halom megfeketedett falú doboz mögé a sarokba, takarásba. A kör közepére lépett, leguggolt, és megnyomta az indítógombot. A kijelző megelevenedett, a gép alig hallhatóan felbúgott.
35 másodperc.
Eddie homlokáról verejtékcseppek potyogtak a padlóra.
30.
Sikerülnie kell!
25.
Az anyag izzani kezdett, vörösen megvilágítva a környezetét.
Még 15 másodperc.
Apró szikrák pattogtak, az idő kezdett kocsonyássá válni körülötte.
5 másodperc.
Behunyta a szemét.
Nagy villanást követően megszűntek a szikrák, a gépben sebesen forgó anyag gyors ütemben lassulni kezdett. A burkolat visszanyerte eredeti, sötét színét.
Eddie körbenézett. Ugyanott guggolt, a sarokban, a dobozok mögött, ahová az imént letette a masinát. Mozdulatlanul hallgatózott: néma csend, semmilyen változást nem észlelt.
Talán a gép mégsem működik. Felgyorsult, majd leállt, de az időutazás elmaradt. Kissé csalódott volt, bár sokkal rosszabbul is elsülhetett volna a dolog. Életben volt, nem robbant fel, és nem égett el elevenen.
Ajtócsapódást és szapora léptek neszét hallotta a lépcső felől. Szemei elkerekedtek. Ha ez az, amire gondol… Kezét a szájára tapasztotta, hogy ne kiáltson fel örömében. Felegyenesedett. Könyökével levert egy félig üres festékesdobozt. Összerezzent, és villámgyorsan visszaguggolt. A szomszédból áthallatszódó nesz abbamaradt, síri csend támadt. Eddie, kezével a száján, lélegzetét visszafojtva várakozott.
Újra matatást hallott. Behunyta a szemét, és óvatosan kifújta a levegőt. Kilépett a szerkezetből, és halkan az ajtó felé osont. Lehajolt, fejét résnyire kidugta az ajtófélfa mögül.
Alig hitt a szemének: ott állt önmaga – múltbéli önmaga – az asztalnál, és képleteket firkált. Élénken emlékezett a pillanatra, mikor mindez a saját múltjában megtörtént. Ami most történik. És ő a külső szemlélője mindennek.
Furcsán érezte magát. Végtagjai bizseregtek, a látása időnként homályossá vált. Volt valami megmagyarázhatatlanul idegen érzés abban, ahogy szembesült saját magával. Saját hús-vér tükörképével.
Újra a szájára szorította a tenyerét, és visszalopózott a szerkezethez. A közepére guggolt, bekapcsolta, kivárta a 35 másodpercet, és visszatért a jelenbe.
Folytatása következik, kérjük ne kapcsoljanak el!