Eli Hale magányosan állt a bútorozatlan nappali közepén. Ujjai remegtek, ahogy a telefonszámokat görgette. Füléhez emelte a telefont, kicsengett.
– Eli? – szólt bele a rekedtes hang a vonal túloldaláról.
– Sam. Holnap reggel öt – mondta tagoltan, majd a választ meg sem várva kinyomta a telefont. Sam hetek óta várt a hívásra.
Visszalépett a VINE-üzenetre, és még kétszer alaposan átolvasta.
Az elmúlt hónapokban szisztematikusan megszabadult az autójától, bútoraitól, minden ingóságától. Még tavasszal végrendeletet készített. A papírokat egy borítékba tette, ráírta Sam nevét, és a konyhapult falának támasztotta.
Körbenézett.
A nappali egykor tele volt élettel: élénken látta maga előtt, ahogy a nyugati tájolás miatt fényárban úszik a helyiség. Lánya, Charlotte a Golden retrieverével, Maplevel játszik a szőnyegen, akit hetek kitartó munkájával sírt ki magának. Sem Eli, sem Kate nem akartak háziállatot, végül beadták a derekukat. Kiderült, jobban nem is dönthettek volna. Sosem látta őket annyira boldognak, mint azokon a nyári délutánokon.
Ha vissza tudná fordítani az idő kerekét! Ha, csak egy pillanatra visszafordíthatná!
Sam. Bár szavak nélkül is tudtára adhatná, mennyire hálás neki! Az elmúlt évekért és azért, amekkora rizikót vállal azzal, hogy segít neki. Nem firtatta a részleteket, és Eli sem avatta be jobban, mint amennyire szükséges. Sam azonban nem hülye. Tudja, hogy többről van szó, mint amit hallott. Azt azonban nem, hogy mennyivel többről.
Gondosan összekészítette a hátizsákot, a tartalmát kétszer ellenőrizte, aztán a konyhapultra tette a ruhája mellé. A fürdőszoba tükre előtt rituálisan kopaszra borotválta a fejét, lezuhanyozott, és elnyúlt a földön fekvő matracon.
Nincs visszaút. Nem mintha ilyesmit forgatna a fejében.
Agya lázasan zakatolt, újra és újra játszotta ugyanazokat a jeleneteket.
Annyi várakozás után elérkezett az idő.
Aludnia kell. Nagyon hosszú nap lesz.
***
Sam Shepard most is pontos volt, mint mindig. Öt óra előtt pár perccel ott állt a furgon a nagy „Medencetisztítás” felirattal az oldalán, két utcányira Eli házától. Kis kerülővel megközelítette, rövid ideig figyelte a kocsit és a környéket, majd határozott léptekkel megindult felé. Katonai bakancsot, oldalzsebes nadrágot és khaki színű inget viselt. Behuppant az anyósülésre, Sam gázt adott és eltűntek a kertvárosi utcák sűrűjében.
Rajtuk kívül csak pár, ellenkező irányba tartó autóval találkoztak az utakon. A fehér furgon a külváros felé igyekezett. A célállomáson nincs szükség medence karbantartásra, álcának azonban kitűnőnek bizonyult.
Eli mindent pontosan eltervezett. Az évek alatt rögeszméjévé vált, ezerszer lejátszotta fejben, nem érheti meglepetés.
– Sam, kikapcsolnád? Szétmegy a fejem.
– Persze, haver – Sam letekerte az ablakot, és kikapcsolta a rádiót. A motor halk moraja betöltötte az utasteret. – Jól vagy?
– Jól. Csak… hihetetlen. Még mindig olyan távolinak tűnik. Nem tudom, talán… – Eli hangja elakadt.
Sam lopva rápillantott.
– Tudod, hogy támogatlak, történjen bármi! Ha meggondoltad magad, még időben vagyunk.
Csend lett.
Eli az elsuhanó házakat bámulta, Sam pedig felváltva az utat és barátja rezzenéstelen arcát.
– Jó ember vagy, Sam! A legjobb! El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok!
– Szóra sem érdemes, öreg! Szóra sem érdemes.
Sam volt Charlotte keresztapja. Sosem próbálta lebeszélni Elit a tervéről.
***
Hat óra után pár perccel parkoltak le a megyei börtön bejáratától biztonságos távolságra. Sam úgy állította le a furgont, hogy kényelmesen rálássanak a főkapura. Mindössze pár aktivista és helybéli ácsorgott a fal tövében transzparensekkel felszerelkezve. Eli ügyet sem vetett rájuk. Az eset anno nagy nyilvánosságot kapott, biztos volt benne, hogy lesz, aki követi az S.O.R. oldalát, és tudni fog a dátumról.
Távcsővel végigpásztázta a parkolót. Egy barna szedán volánja mögött látott egy alakot, amennyire ilyen távolságból meg tudta állapítani, egy nőét. Valószínűleg John Harris anyja. Más nem lehet kíváncsi rá.
Feszült csendben várakoztak.
A sereg óta elválaszthatatlan barátokká váltak. Sam tudta, mire készül Eli, ennek ellenére vállalta, hogy részt vesz a dologban. Tökéletes társnak bizonyult. Csak egy igaz barát megy, félig vakon, ilyen messzire.
Röviddel hét óra előtt, kissé túlsúlyos, zsíros hajú férfi jelent meg a kapuban, kezében kézitáskát szorongatva. A kapunál álldogálók azonnal reagáltak: kiabáltak, és karjaikkal a levegőt csapkodták. John Harris idegesnek látszott: egyik kezét védekezésképpen kinyújtva, sebes léptekkel elhaladt a skandálók mellett, majd a szedán felé szaladt. A kocsi elindult, lassított, de nem állt meg. Harris ügyetlenül bemászott az anyósülésre. Többen a motorháztetőt csapkodták, és kövekkel dobálták a főút felé kanyarodó autót.
– Indulás! – kiáltotta izgatottan Eli. Nadrágja oldalzsebéből gumiból készült sportpántot és fecskendőt húzott elő. Bal kezét gyakorlott mozdulattal a pántba bújtatta, és egészen alkarja tetejéig húzta. A hurokba betolta a fecskendőt. A kesztyűtartóból textilbe csavart kloroformos üveget vett elő, és a zsebébe csúsztatta. Szinte egyszerre húzták fejükre a sapkáikat. Sam feltette a napszemüvegét, Eli pedig az övébe dugta a Glockot.
– Tartsd a távolságot!
Sam pontosan tudta, hogy mit csinál, alig észrevehetően bólintott. Egy pillanatra sem vette le a szemeit a kocsiról. Eli az órájára nézett.
– Ha jelzek, csapj bele! – mondta elszántan.
Sam arcizmai megfeszültek. Edzett embernek tartotta magát, de a szíve olyan hevesen vert, hogy a pólója szinte elemelkedett mellkasától.
Elhagyták a külváros határát. Eli jobb keze olyan erővel szorította a markolatot, hogy elfehéredtek az ujjai.
Negyed órája követték a szedánt, amikor rákanyarodtak egy fákkal határolt, egyenes útszakaszra. Eli kikapcsolta a biztonsági övét.
– Adj neki! – nézett Samre először, mióta elindultak.
Sam a gázpedálra taposott, a furgon meglódult. Ahogy csökkent a távolság a két jármű között, Eli mély levegőt vett. Elengedte a pisztolyt, és az ajtónyitóra markolt.
Még húsz méter.
Tíz.
Öt.
Sam indexelt, és nagy sebességgel megelőzte a szedánt. Ahogy elhaladtak mellette, a nő a volán mögött dühösen kiabált. Besoroltak elé, és Sam fokozatosan lassított. Harris rémülten magyarázott valamit, közben két kézzel magához szorította a táskát. Anyja vadul dudált, és megpróbálta kikerülni a furgont. Sam balra rántotta a kormányt, kis híján összeütköztek. A két jármű lassult, aztán Sam teljes erőből a fékre taposott. Eli a műszerfalnak támaszkodott, miközben a visszapillantóban Johnt figyelte. A kocsi beléjük rohant.
Eli kilökte az ajtót, kiugrott, és célba vette Harrist.
– Kifelé! Ki a kocsiból! – üvöltötte.
Harris arca eltorzult, félelmében hangosan felvonyított. Homlokáról csurgott a veríték. Elengedte a táskát, és reszkető kezeit maga elé tartotta.
– Ne lőjön, kérem! Ne lőjön!
Eli a kocsi mellé ért, feltépte az ajtót, és kirángatta Harrist, aki elterült a porban. Mélyen a hátába térdelt. Kikapta a fecskendőt a pántból, lepattintotta a védőborítást, és a férfi vállába döfte. John felkiáltott fájdalmában.
A jó öreg Midazolin. Ezt a trükköt még az önkénteskedés közben tanulta a megyei kórházban. Gyorsan hat, és Harris legalább egy órán át eszméletlen marad. Több mint elég.
– Ha megmozdulsz, vagy felnézel, kilyuggatom a koponyád, világos?!
– Igen! Csak ne lőjön! Ne lőjön! – Harris egész testében remegett. Mindkét kezét a tarkójához emelte. Eszébe sem jutott felnézni. – Kérem, ne bántsa anyámat! Az anyám…
– Pofa be! – mordult rá Eli. Samre pillantott, aki a vezetőülésnél állt, és a nő pulzusát tapogatta.
– Életben van.
Eli bólintott.
– Anyádnak nem lesz baja.
Harris motyogása lassan artikulálatlan nyökögéssé változott, szaggatott lett, majd elhalt.
***
Eli Samhez lépett, és megszorította a vállát.
– Ideje indulnod! – hangja megtörtnek hallatszott, több érzelem vegyült benne, mint amennyit mutatni akart.
Sam bólintott.
– Az anyja egy darabig még kábult lesz. Kiteszem egy forgalmas parkban, hamar rátalálnak. Részletekre nem fog emlékezni, ha mégis, már túl késő lesz. A furgont elviszem Tommyhoz a zúzóba. Sima ügy. – Nehezen jöttek szavak a szájára.
– Vigyázz magadra, Sam! – bólintott Eli. – Köszönök mindent! – Szemei elhomályosultak. Már tudta, amit Sam még nem: utoljára állnak szemtől szemben.
Szorosan átölelték egymást, és percekig meg sem mozdultak.
– Ha átjutottál a határon, jelentkezz egy fülkéből, oké?
Eli keserűen felnevetett.
– Persze, Sam! Okvetlenül.
Sam sejtette, hogy utoljára látja Elit. Egyikük sem volt érzelgős fajta, a búcsú azonban mázsás súlyként nehezedett mindkettőjük vállára.
– Hazafelé ugorj be hozzám, hagytam neked valamit a konyhapulton.
Sam bólintott.
– Holnapra már biztosan lesz egy kis mozgolódás. Vigyázz, magadra! – A furgon volánja mögé huppant, intett, és pár pillanatra bajtársára meredt: megtörtnek látszott.
Eli arcán fájdalmas mosoly ült, játékosan szalutált és hosszan kísérte szemeivel a távolodó porfelhőt. Nem bírt mozdulni.
A bunker felől halk nyöszörgés rántotta vissza a jelenbe.
Mélyet sóhajtott, és elindult az ajtó felé.
A földbe süllyesztett pincehelyiség egy tisztáson állt, valamikor vadászok használhatták. Másfél éve bukkant rá, és rögtön tudta: megtalálta a tökéletes helyet. Semmi jele nem volt, hogy bárki is használná, így birtokba vette.
Tennivaló akadt bőven. A helyiség beázott, hátsó része kissé beomlott, az ajtó helyén akkora lyuk tátongott, hogy egy megtermett felnőtt is simán átfért rajta. Hónapok alatt módszeresen rendbe hozta: befalazta a mennyezetet, rozsdás, zsilipszerű fémajtót szerelt a régi helyére, amennyire lehetett, hangszigetelte, és beépített egy hordozható szellőzőrendszert. A hátsó fal elé hatalmas kádat helyezett, amit pár napja megtöltött vízzel. Kívül elegyengette a talajt, így messziről dombnak hatott rejtekhelye. Tökéletes otthonává vált a tervének.
Benyitott a sötét helyiségbe, gyakorlott mozdulattal megnyomott egy kapcsolót. A generátor felbúgott, az ajtó mellett álló lámpa felizzott, vakító fénye betöltötte a termet. Középen egy masszív, padlóhoz csavarozott széken ott ült John Harris. Csupasz volt, kezeit és lábait Eli a székhez kötözte, fejére sűrű szövésű zsákot húzott.
Pár méterre a széktől egy műanyag hordó és egy asztal állt, rajta ronggyal letakart tárgyakkal.
– John Harris! – kiáltotta el magát Eli.
A fogoly összerezzent, és fejét ide-oda csóválta. Kiabálni próbált, de csak szófoszlányok hagyták el bekötözött száját.
– Hiába ordítasz, senki nem hall. Egyedül vagyunk, John. – Eli lassan körbesétálta a reszkető férfit. – Faragatlan vagyok, még be sem mutatkoztam! – Megállt vele szemben, megmarkolta a zsákot, és egy rántással letépte a fejéről. Száját vastag textilcsík fedte, fejét hunyorogva hátraszegte. – Eli Hale – mondta hangjában leplezetlen élvezettel.
Harris megdermedt, és elhallgatott. A fölé tornyosuló férfira szegezte a tekintetét, arcát elöntötte a felismerés rémülete. Kitört belőle a zokogás. Üvöltött, és vadul rángatózott.
Eli libabőrös lett. Pár éve megszabadult a szakállától, kissé máshogy festett nélküle, de biztos volt abban, hogy a neve hallatán Harris összecsinálja magát. Látva a reakcióját, sokkal jobb érzés volt, mint gondolta. Elégedetten mosolygott.
– Igazán kedves tőled, hogy ennyi idő elteltével sem felejtettél el! – paskolta meg a férfi ragacsos hátát.
Harris őrjöngött, dobálta magát, a szék azonban holtbiztosan tartott.
– Áruld el, kérlek, milyen érzés rettegni? – hangja elcsuklott, kezei ökölbe szorultak.
Harris levegő után kapkodott, reszketve fogvatartójára nézett, majd hosszú, hörgő hangot préselt ki a torkán.
– Várj, ne válaszolj! Látom, összehugyoztad magad – nevetett fel Eli. – Szóval csak kislányokkal vagy nagylegény, hm? – végigsimított a kopasz fején. – Hoztam magammal valamit, John – az asztalhoz lépett, hátizsákjából egy kissé gyűrött levelet húzott elő. – Ismerős? – a borítékot az orra alá dugta. – Évek óta őrizgetem. Bocsáss meg, hogy nem válaszoltam rá! Nem kellett felbontanom, hogy tudjam, mi áll benne – leengedte a karját. – „Megtaláltam Istent, megbántam, amit tettem, remélem, meg tud bocsátani, bla-bla-bla” – teljes erőből a megkötözött férfi arcába vágott.
A nyöszörgés abbamaradt.
Harris hajába markolt, felemelte a fejét, és pofozgatni kezdte. A férfi lassan, nyöszörögve magához tért.
– És most abbahagyod a hisztit. Idegesít – villantak Eli szemei.
Csend lett.
– Okos fiú – mosolygott rá. – Leveszem a kötést a szádról, feltéve, hogy csendben maradsz. Bólints, ha úgy érzed, menni fog!
Harris egész testében remegett, lehetetlen volt megállapítani, bólintott-e. Eli a háta mögé lépett, eloldotta a textilt. Fogak ütemes koccanása hallatszott.
– Tudod, nehéz megállni, hogy azzal a fogóval ne kezdjem letépkedni egyesével a körmeidet. Önfegyelem kell hozzá. Akarod tudni, miért nem teszem meg most, azonnal? Igen? Jó válasz. Azért nem, mert azt akarom, hogy észnél légy! Hogy amíg befejezem a mondandóm, tiszta legyen a fejed, és figyelj minden egyes elhangzott szóra! Azt akarom, hogy érezd a szavaim súlyát! – rezzenéstelen arccal nézett a megkötözött férfira.
Harris testéről patakokban folyt az izzadság, levegő után kapkodott. Lehajtott fejjel, összegörnyedve ült.
– Az anyám… ne bántsd őt!
– Anyádnak nem esik bántódása. – mondta, és jobb kezével megragadta Harris arcát. Összepréselte, majd hosszasan figyelte, ahogy a véres nyál végigcsorog az ujjai között. – Azt akarom, hogy tudd, mit műveltél! – Hirtelen mozdulattal elengedte a férfit, az asztalhoz lépett, mindkét kezével megtámaszkodott rajta.
– Sajnálom! Úgy sajnálom! – ismételgette Harris hisztérikusan, fuldokolva a saját taknyától.
– Elég! – csattant fel Eli.
Harris elhallgatott, csak a zihálása törte meg a csendet.
– Élénken emlékszem a pillanatra, mikor Kate zokogva hívott fel, hogy Charlotte eltűnt. Iskola után nem ért haza, a telefonját nem vette fel, nem volt sehol. Hazahajtottam. Mire odaértem, a környéket ellepték a rendőrök. Azon gondolkodom, hogyan tudnám átadni neked azt az érzést – Harris felé fordult. – Azt a félelmet, ami akkor mardosott. Nem kertelek, John, pokol volt – megrázta a fejét. – Tíz éves volt. Mindössze tíz. Ha arra gondolok, mennyire retteghetett szerencsétlen, legszívesebben azonnal kibeleznélek! – Megtörölte a szemeit. – Máig csodának tartom, hogy sikerült megszöknie, mielőtt bemocskolhattad volna. Az én lányom! Igazi harcos. Napokig a kezemet sem merte elengedni, a házat sem akarta elhagyni.
Harris hangosan felsírt, aztán elvesztette az eszméletét, amikor Eli odalépett elé, és tiszta erőből újra állon vágta.
– Ne add fel, még csak most rázódunk bele! – kiáltotta, és egy vödör vizet öntött rá.
John felnyögött. Ernyedten ült, teljes súlyával előre dőlve.
– Te tettél azzá, aki ma vagyok, John. Törvénytisztelő polgár voltam. Szerettem az életemet, szerettem a nejemet. Nem akartam mást, csak nyugodt életet a családommal. Charlotte nagyon nehezen jött össze, rengeteget próbálkoztunk. Aztán, amikor már majdnem lemondtunk róla, Kate egy terhességi teszttel várt haza. – Becsukta a szemeit, ajkai remegtek. – Soha életemben azelőtt nem voltam annyira boldog, mint akkor. Kivételesen okos kislány volt. A nevetése gyógyírt jelentett minden problémára.
Eli nem tudott uralkodni az érzelmein, összegörnyedt. Pár pillanatig mozdulni sem bírt, aztán felegyenesedett, arcizmai megfeszültek.
– Évekig járt pszichológushoz, és minden egyes alkalommal elkísértük Katetel. Egyetlen alkalmat sem hagytunk ki! A nap huszonnégy órájában mellette voltunk. Egy idő után kényszerképzeteim és rémálmaim lettek, hogy újra bántani fogod, amikor nem figyelek. Aztán amikor hónapok elteltével újra dolgozni mentem, bűntudatom volt, hogy magára hagyom.
Eli állkapcsa megremegett. Újra átélt minden pillanatot, már maga sem tudta, hányadszor.
– Négy évig hurcolta magával a terhet. Minden segítség ellenére sem sikerült felülkerekednie rajta. Végül nem bírt megbirkózni vele, feladta. Én találtam rá. – Eli elhallgatott. Kezei ökölbe szorultak, mély levegőt vett, és teli torokból üvölteni kezdett, miközben Harrist bámulta.
John összerezzent, szájából véres massza csurgott az ölébe.
Eli lassú léptekkel körbesétálta.
– Ránk rúgtad az ajtót, John. Páros lábbal. Mindent elvettél tőlem. A lányomat, a nejemet, mindent. Jól hallottad! Kate belehalt a bánatba. Charlotte halála után az ágyból sem volt hajlandó felkelni. Felfoghatatlan, amin keresztülmentünk. Ez az Eli Hale, aki előtted áll, nem az az ember, aki azelőtt volt. Te tettél azzá, aki ma vagyok. Mindent, ami most veled történik, magadnak köszönhetsz. Biztosíthatlak, hogy nem lesz fáklyásmenet!
– Kérlek! – fuldoklott Harris. – Úgy sajnálom… Kérlek! Beteg vagyok!
Eli meg sem hallotta Harris szavait.
– Mindenki azzal jött, hogy az idő majd segít. Hogy mindent elrendez. Ilyen szarságokkal próbáltak vigasztalni – felszisszent. – Nem kárhoztatom őket, a helyükben én sem tudtam volna mást mondani. Egyszerűen kifogytak a szavakból. – Harrishez lépett. – Az élet megy tovább, hm? Lófaszt! Az élet 1998. augusztus 18-án, 10 óra 22 perckor megállt. Tudod, aki folyton ezt a szart hajtogatja, annak fogalma sincs semmiről! Az idő nem gyógyít, John. Csak emlékeztet. De azt folyamatosan. Minden áldott reggel te lettél az első gondolatom. Valami megváltozott. Átkattant. Nem a lányomra, nem is a nejemre, hanem rád gondoltam először. Te itt voltál, ők nem. Bármit tettem az elmúlt évek alatt, annak egyetlen célja volt: hogy itt állhassak veled szemben. Hogy megfizethessem a tartozásom. Hosszú évek óta készülök erre a napra. Másfél évig önkénteskedtem a balesetin, csak azért, hogy megtanuljam, hogyan kell életben tartani valakit a súlyos sérülései ellenére. Pechedre elég jó vagyok benne.
Eli az asztalhoz sétált, felemelte a rongyot. Az asztalon szúró- és vágószerszámok, kalapácsok, fűrészek hevertek tökéletes rendben. Felemelt egy kalapácsot, és Harris felé fordult.
– A jog néha igazságtalan, John. Eljön az idő, amikor magadnak kell kezedbe venned a dolgokat, mert a törvények cserben hagynak. – Magasra emelte a kalapácsot.
Harris torkaszakadtából ordítani kezdett.
– Nézd, mit tettél, John! – suttogta. – NÉZD! MIT! TETTÉL! – hangja túlharsogta Harrisét. Leeresztette a kezét. – Csak egyféleképpen érhet véget. Csak úgy, hogy én teszek pontot a végére.
Visszalépett az asztalhoz, letette a kalapácsot. Megállt Harrisszel szemben, és hosszasan bámult a remegő tarkóját.
– John Harris. Önt kétrendbeli, előre kitervelten elkövetett emberölés bűntettében bűnösnek találtam az alábbiak szerint: első rendbeli vádpont, egy gyermek halála. Második rendbeli vádpont, egy édesanya halála.
Eli küzdött minden egyes szóval. Az összes idegszálával arra koncentrált, hogy megőrizze hidegvérét.
– Én, Eli Hale, megállapítom, hogy a vádlott tettei súlyos és visszafordíthatatlan következményekkel jártak. Az ítélet meghozatalakor figyelembe vettem az elkövetett bűncselekmények körülményeit, azok rám gyakorolt hatását, valamint az áldozatok kiszolgáltatottságát.
Harris önkívületi állapotban egyre csak azt hajtogatta, hogy beteg. És hogy sajnálja.
Eli elhallgatott, és maga elé meredt. Aztán Harrisre pillantott.
– Van egy harmadik gyilkosság is, ami a vádlott terhére róható. A harmadik rendbeli vádpont: egy apa, egy férj halála.
Harris mellé lépett, leguggolt.
– Látod azt a hordót, John? Tudod, mi van abban a hordóban? Nátrium-hidroxid. Tudod, miért kell nátrium-hidroxid a hordóba? – elmosolyodott. – Mire végzünk, egyetlen sejted sem marad, ami tovább szennyezhetné a földet.
***
Eli végtelennek tűnő órákkal később bújt ki az ajtón a nyirkos levegőre. A tisztás burjánzó fűszőnyegén lágyan megült a hajnali köd. Síri csend volt.
Izzadt, mellkasát vér borította. Lehámozta kezeiről a lucskos gumikesztyűket, és maga mellé ejtette a földre. Térdre rogyott, kezeivel megtámasztotta magát. Mélyről feltörő sírás hasított a távolba. Teli torokból üvöltött. Elnyúlt a fűben, és öklével a földet csapkodta, majd fáradtan az oldalára fordult, összehúzta magát, és kinyitotta a szemeit. Percekig bámult üresen a semmibe.
Aztán töredezett mozdulattal felült, ingzsebéből cigarettát halászott elő, és öngyújtót. Az első slukkot mélyen leszívta.
Az idő megállt. Eli számára legalábbis.
Előhúzta övéből a Glockot, és az ölébe fektette.