Pokoli volt a hőség. Kovács Antal, 69 éves dunakeszi kisnyugdíjas, ruhazsebkendőjével végigtörölt verejtéktől csillogó homlokán. A nadrágtartó mélyen húsába vágott, kikezdte izzadt vállait. Szája kiszáradt, a szandálja felforrósodott, perzselte talpait. Negyvennyolc órája egy hunyásnyit sem aludt.
Tétován oldalra lépett, szemüvegét az orra hegyéig húzta, és a lencsék fölött, tenyerével árnyékot tartva a sor elejét kémlelte.
A hatalmas, kupola alakú építmény uralta a horizontot. Tövénél, a szakadék felett, széles hidak íveltek, mindegyiken végeláthatatlan embertömeg hömpölygött. Valamennyien ugyanabba az irányba tartottak: a túloldalon útjukat álló, vaskos kapuk felé. A bejáratok felett fényfeliratok hirdették minden nyelven:
POKOL – BELÉPTETŐ KÖZPONT – ÜGYINTÉZÉS
B–IX/666 formanyomtatvány szükséges!
A levegő vibrált, az ég vörösen borult a sorban állókra. Antal fásultan állt a szűnni nem akaró jajveszékelés, sírás és idegen nyelvek zűrzavarában. A levegőben táncoló, izzó hamudarabokat hiába söpörte félre: testére tapadva, ezernyi tűszúrásként marták a bőrét.
Magányos szigetet alkotott a sorban: a mellette állókból egy szót sem értett. Neje halála óta ritkán járt el hazulról, ideje nagy részét a kertben töltötte. Az ajtót olykor hetekig egy lélek sem nyitotta rá, így nem volt ismeretlen számára naphosszat hallgatni. Most azonban, hogy körülötte mindenkinek volt mondanivalója, hiányzott neki a társalgás. Az elmúlt napok egyetlen mondatát egy göndör hajú, francia nőhöz intézte, aki váratlanul mellé lépett, arcát az övébe tolva rezignáltan kérdezte:
– Quel péché avez-vous commis ?
– Parancsol? Nem értem, amit mond, kérem.
Ennyi. Senki, aki az anyanyelven szólt volna.
A sorban páran rosszul lettek és vég nélkül hánytak, mások torkuk szakadtából ordítottak. A többség lehajtott fejjel, dudorászva várakozott, vagy fontosnak tartott gondolatokkal kápráztatta a mellette állókat. Antalhoz nem szólt senki.
A szavakat némán formálva, újra és újra átfutotta a paksamétát, amit a kezébe nyomtak az alagút végén. A lajstromszám üresen állt, besorolása szerint torkosságban és lustaságban találták vétkesnek. Minden átolvasás után ugyanarra a következtetésre jutott: semmi. rosszat. nem. tett. Nem kellene itt lennie.
Ha minden jól megy, késő délutánra rákerül a sor.
In medias res. Elnézést! Ha most kapcsolódsz be, képbe hozlak: Antal meggyőződése, hogy rossz sorba került. Mit rossz sorba?! Semmi keresnivalója itt, adminisztrációs hiba történt. Ha annyi pénzem lenne, ahányszor hallottam ezt… Fogalmad sincs, hányan próbálkoznak! Az idejét sem tudom, mióta vagyok a HR-en, de nem emlékszem olyan esetre, amikor igaznak bizonyultak volna az ehhez hasonló, bátor kijelentések: tévedés történt, ártatlan vagyok, bla-bla. Ez egy olajozottan működő gépezet. Aki idáig eljut, annak vaj van a füle mögött. Nincs kivétel. Stimmt?
Persze, ők mind a rendszer részei, nélkülük mi sem léteznénk. Személyes kedvenceim a pszichopaták. Meg sem próbálják tagadni, amit tettek! Megkapják a pecsétet, átlépik a küszöböt, ügy lezárva.
És az Antal-félék? Rengeteg papírmunka. Belőlük van a legtöbb. Tudod, mi az, ami egy ilyen önjelölt mártírnál is borzalmasabb? Ha mindez hétfőn történik. Én mondom, nincs rosszabb, mint egy macerás ügyfél hétfő délelőtt!
Antal nem boldogult a róla készült jelentéssel. Akárhányszor olvasta is el, nem értette a magyarázatot. Értelmeznie kell, hogy védekezni tudjon. Nem ítélhetik el olyan bűnökért, amelyeket el sem követett! Legalábbis nem abban a formában, ahogyan a papíron áll:
K. Antal (69)
Született: 1956. június 6., Dunakeszi
Anyja neve: Sulyok Mária
Vétkesnek találtatott az alábbi, indoklással ellátott bűnökben:
TORKOSSÁG
Saját készítésű borának teljes mennyiségét (mintegy 385 palackot) kizárólagosan saját felhasználásra tartotta fenn; azokat sem társadalmi, sem családi keretek között másokkal meg nem osztotta, több ízben mértékletességet nem ismerve fogyasztotta.
LUSTASÁG
Huzamosabb időn át, pozitív életvezetési szándék nélkül, önsajnálati állapotban tartózkodott. Visszautasított minden, az emberi kapcsolódásra lehetőséget adó próbálkozást.
Feloldozásért nem folyamodott.
Lajstromszám:
Továbbra sem értette. Ennyi lenne az egész?
Pár lépésnyire tőle kisebb lökdösődés alakult ki. Egy vörös tarajos, cseh punk összeszólalkozott egy sötét öltönyt viselő, angol ügyvéddel. Antal számára érthetetlen szavakat fröcsögtek egymás képébe, közvetlen közelről. Nem értette, mi a vita tárgya, de gondolatban az elegáns férfinak adott igazat. Ő tűnt jobb embernek.
Mindkettőjüket kiemelték a sorból, és elvitték.
Ne tarts nagyképűnek, de itt, a hatos körzetben komolyan vesszük a sorprotokollt! Rendbontásnak helye nincs!
Hadd meséljek egy kicsit a rendszerről, hogy értsd, miért vagyok biztos abban, hogy Antal téved az ártatlanságát illetően!
Minden bűn besorolható a hét főbűn egyike mögé. Tudom, mire gondolsz, de tévedsz! Mind besorolható. Megölted a nejed szeretőjét? Bumm. Máris a harag fakkban találod a papírjaidat. Elcsaltad az adót? Szevasz, kapzsiság! És így tovább. Érted.
A bűnök mellé rendelünk egy szorzószámot. Ez a szám segíti a munkánkat a büntetés mértékét illetően. A hossza mindenkinél azonos: az idők végezetéig tart. Na, de az intenzitás…
Ezt a számot kapod meg a kapu előtt a kollégáktól. Igen, jól sejted, hatalmas felelősség az övék! Pár éve a szakszervezet nyomására kénytelenek voltunk változtatni a munkarenden: ma már két műszakban, kétóránkénti váltásban dolgoznak, elkerülendő, hogy a delikvens téves számot kapjon. Ördög ments, hogy valaki többet szenvedjen, mint amennyit érdemel, nem igaz?
A szorzó segített csökkenteni a reklamálók számát is. A hatvanas években például tizenkétszer annyian voltak, mint manapság. El tudod ezt képzelni? Mindössze hatvan év alatt a tizenkettedére csökkent a számuk. Még így is rengetegen vannak, és tény, hogy ez a visszaesés leépítésekkel járt, de én most is azt mondom: ez járulékos veszteség. Még hogy az optimalizálás sarlatánság!
Megy ez, mint az ágyba szarás, évezredek óta. Óramű pontossággal.
Antal hangos kiabálásra lett figyelmes. A háta mögött valaki teli tüdőből ordított. Ráadásul magyarul. A hang irányába fordult: egy szemüveges alak reverendában, magasra tartott kezében feszülettel loholt a sor mellett, a kapu irányába.
– Bánjátok meg bűneiteket! Még nem késő!
A tömeg értetlenül nézett rá, többen kinevették, és gúnyt űztek belőle. Egy nagy darab, szakállas fazon megpróbálta elgáncsolni, a futó azonban fürgébb volt: nagyot szökkent, átugrotta a lábát és rohant tovább. Ahogy közeledett, Antal felkiáltott:
– Plébános úr!
A pap lihegve megállt, mélyen előre hajolt, két kezével a térdére támaszkodva fújtatott, majd felegyenesedett, és odalépett hozzá.
– Hosszú ideje ön az első magyar – még mindig kapkodta a levegőt. – Hol vannak a többiek?
– Én… nem tudom, kérem. A papírok szerint ez a sor a torkosoké, és a lustáké. Talán a kapzsiságban többen vannak. Én nem tudom. Nem találkoztam senkivel.
– És maga? Mit keres itt? – váltott vádló hangnemre a pap. – Nem gyónt a halála előtt?
– Kérem? Nem volt rá idő. Az utolsó, amire emlékszem, hogy a kertben szedem az almát. Aztán minden elsötétült. Beküldtek az alagúton, kezembe adták a papírokat és azóta sorban állok.
A pap közelebb lépett, az orruk szinte összeért.
– Ne hagyja, hogy átkísérjék azon a kapun! – mondta határozottan. – Az ott már a nagybetűs POKOL!
– De hát már ez is a pokol, nem?
A pap felnevetett.
– Ez a tisztítótűz, testvérem. Nem túl találó név, bár elég meleg van.
Rendben, álljunk meg és tegyük helyre ezt a tisztítótűz mesét, mert lefogadom, hogy téged is félretájékoztattak! A tisztítótűz nem más, mint a belépésre váró emberek sora. Ez a mi mentsvárunk: a sorral időt nyerünk. Képzeld el, ha mind egyszerre szabadulnak ránk, és a kapunak feszülnek!
Szóval. Minél nagyobb az elkövetett bűn, annál előbbre kerülsz a sorban, és annál hamarabb lépsz be a… Hogy is mondjam… a „Diszkomfort Övezetbe”. A marketing részleg nem szereti a Pokol szót, véleményük szerint ront a megítélésünkön. Ezért kell így neveznünk. Egyem a szívüket!
Az igazgatótanács persze bekajálta. Egyedül a kapu fölötti felirat maradt, mert az „mégiscsak kultikus és beégett a köztudatba”. De ha megnézed, már az összes szóróanyagunkon Diszkomfort Övezet szerepel.
Igen. Sokat fejlődtünk politikai korrektség terén az elmúlt években.
Ja, és a fentiek is bevezették a soros rendszert. Ha feloldozást nyertél, oda kerülsz. Ha nem, nálunk állsz sorban. Abba most ne menjünk bele, hogy ki volt az első, aki előállt ezzel a megoldással! Azok fent úgyis csak ennyire képesek: lemásolni az ötleteinket és sajátjukként előadni.
– A sor elején átnézik a papírjait, megkapja a számát és beléptetik. És a kapun túl testvérem… Nem akarja tudni, mi vár ott Önre! – folytatta a pap.
– Én… tévedésből vagyok itt, kérem – mondta Antal teljes meggyőződéssel.
– Nem szeretném tovább rontani a kedvét, de ha nem bánta meg a bűneit a halála előtt, akkor ezt az érvelést nem fogják elfogadni, és végig kell csinálnia a beléptető procedúrát. Az egyetlen esélye a jogorvoslati adatlap. Azzal időt nyerhet. Kérjen adatlapot!
– Miféle adatlapot? – kérdezte elkerekedett szemmel Antal.
– Jogorvoslat iránti kérelem benyújtására szolgáló bejelentő adatlap. Joga van fellebbezéssel élni, érti, amit mondok!? Hivatalból kötelesek kivizsgálni az esetet. Ha szerencséje van, törlik a bűneit és visszaküldik az alagúthoz.
Alig fejezte be a pap a mondatot, marcona járőrök ugrottak rá. Két oldalról közre fogták, hóna alá karoltak, és a porban vonszolva elhurcolták.
– Ne felejtse a bejelentő adatlapot! – kiabálta elhaló hangon.
Antal egy darabig nézte a távolodó alakokat, aztán szeme az elejtett feszületre tévedt. Felemelte, leporolta, és a zsebébe csúsztatta. Visszalépett a helyére, és minden erejével azon volt, hogy megjegyezze a formanyomtatvány nevét.
Jogorvoslat iránti kérelem benyújtására szolgáló bejelentő adatlap.
Talán mondanom sem kell, az ilyen alakokra azonnali kitoloncolás vár. Úgy tűnik, az alagútnál nem végeznek elég alapos munkát! Mindig akad egy, amelyik lejut és feltett szándéka, hogy mindenkit megmentsen. Nevetséges…
Késő délutánra Antal már a második helyen állt a sorban. Alig három nap elteltével karnyújtásnyira volt a vörös asztalkától. Ingujján megtörölte szemüvege lencséit és az előtte álló válla mögül lesve kémlelte, mi várható: átadja az iratait, elkérik az adatait, a bürokrata pötyög valamit a számítógépen, végül pecsétet kap. Nem tűnik bonyolultnak. Mégis izgult. Hogy ne zavarodjon bele, többször elismételte magában a mondandóját:
„Jó napot kívánok! Kovács Antal vagyok. Jogorvoslat iránti kérelem benyújtására szolgáló bejelentő adatlapot szeretnék!”
– Következő! – intett felé az asztal mögött ülő, fakó bőrű, karikás szemű alak. Arca beesett volt, fekete zubbonyán élénk színű, megkülönböztető karszalagot viselt.
Még mindig azt tanítják neked, hogy az ördög vörös, és patái vannak, meg szarvai? Beszarok! Ezek tényleg nem pihennek ott fent! De tudod, mit? Innen tudom, hogy jól végezzük a munkánkat: hogy ótvar hazugságokkal tömik a fejed. Mert rettegnek. Rettegnek, hogy elveszítik a figyelmed. Ezért mindent bevetnek, hogy rossz színben tüntessenek fel minket. Nem túl etikus hozzáállás, ha engem kérdezel. De a végén úgyis mindenki elnyeri a… Na, mindegy.
– Neve?
– Kovács Antal, kérem. Itt valami…
– Anyja neve? – vágott közbe ellentmondást nem tűrő hangon a bürokrata.
– Sulyok Mária – válaszolta Antal rövid habozás után. – Tévedés történt.
A férfi az asztal mögött egy pillanatra megállt, felnézett az iratokból.
– Tévedés? – ismételte, szinte szuggerálva Antalt.
– Minden bizonnyal – motyogta, és átnyújtotta a formanyomtatványt. – Nem követtem el… semmit.
A férfi átfutotta a papírokat, majd a számítógépre pillantott.
– Ön Kovács Antal?
– Én vagyok.
– Anyja neve: Sulyok Mária?
– Igen, uram.
– Született 1956. június 6-án, Dunakeszin?
– Igen.
– Nincs tévedés. Az adatok stimmelnek, a besorolása pontos.
Antal nagyot nyelt, reményvesztetten leengedte a karjait. Keze a zsebében lévő kereszthez ütközött.
A BEJELENTŐ ADATLAP!
„Hogy is hívják? Hogy is mondta?” – kapkodva próbált emlékezni.
A bürokrata tompa puffanással pecsétet nyomott a lajstromszám felirat mellé, visszaadta a köteget Antalnak, majd gépiesen a kapu felé intett.
– Fáradjon a kollégákhoz! Átkísérik.
– Jogorvoslat! – tört elő Antalból. – Ööö… kérelem betétlap! – kiáltotta.
– Hogy?
– Na. Ez az! Jogorvoslat kérelem bejelentő betét… ööö… adatlapot kérek!
– Mi célból? – forgatta szemeit a bürokrata.
– Jogom van hozzá, uram – húzta ki magát saját tökösségén meglepődve.
A férfi anélkül, hogy levette volna szemét Antalról, a fiókból vaskos tömböt húzott elő, és hanyagul átnyújtotta.
– Olvassa végig figyelmesen, töltse ki, álljon sorba, adja be!
Antal átvette az ujjnyi vastag stószt.
– Álljak a sor végére?
A bürokrata halvány mosollyal a szája szélén, elégedetten bólintott.
Antal tanácstalanul hátranézett. A sor végét kereste.
Ajj, ezt a részt szeretem a legjobban! Ne hidd, hogy puszta szórakozásból bánunk így vele! Ez az eljárási rend. Persze, ez nem azt jelenti, hogy nem tölt el örömmel a jelenet. Sosem fogom megunni!
Négy nap múlva került újra Antalra a sor.
– Neve?
– Kovács Antal vagyok, uram. Néhány napja jártam már itt…
– Anyja neve?
– Sulyok Mária. Kitöltöttem a bejelentő adatlapot – átnyújtotta a kissé gyűrött, tenyerétől nyirkos papírhalmot.
A bürokrata átvette, ujjai között végigpörgette, majd hidegen az elcsigázott Antalra pillantott.
– És a másodpéldány?
– Másodpéldány? – kerekedtek el Antal szemei.
– Másodpéldány. A bejelentő adatlapot két példányban kell kitölteni.
Antal megsemmisült. A bürokrata komótosan kihúzta a fiókot, és újabb irathalmot vett elő.
– Olvassa végig figyelmesen, töltse ki…
– …álljak a sor végére – vágott közbe Antal.
Nem ellenkezett, elvette a papírokat és elindult a végtelennek tűnő embertömeg mentén.