Elliot két kézzel markolta az olvadt sajttól csöpögő, hatalmas burgert. Elgondolkozva rágott, közben mereven bámulta a vele szemben ülő, hegyomlás méretű Jaggert, becsületes nevén Robert Thomsont. Jagger becenevét a mozgása után kapta, ami a legkevésbé sem hasonlított Mickére. Ennek legfőbb oka a kettejük közti kétszáz kilós súlykülönbség.
Túlsúlyos barátja látszólag teljesen kizárta a külvilágot, minden figyelmét az előtte heverő ételnek szentelte. Hangosan, nehézkesen lélegzett. A szomszéd asztalnál ülők időről időre átpillantottak, attól tartva, hogy az óriás tüdeje bármelyik pillanatban felmondhatja a szolgálatot.
Elliot megtörölte a száját, a foltos szalvétára pillantott, majd színlelt közönnyel kibökte:
– Tegnap elküldtem az első fejezetet egy új ügynöknek.
– Mhm – Jagger tudatáig nem jutott el az információ.
– Ha elolvassa, felhív. – folytatta Elliot. – Ha felhív, többé nem kérdés, ki a következő Mr. The New Yorker bestselleríró!
– Aha…
Elliot megdermedt. Megköszörülte a torkát. Jagger szósztól csillogó, húsos ujjaival néhány szál sült krumplit próbált felcsippenteni a tányérról.
– Tudod, Jagger, anyád átjött hozzám tegnap éjjel.
A férfi komótosan felkapta a fejét.
– Hogy?!
– Gratulálok – mosolygott Elliot. – Most, hogy végre figyelsz, fussunk neki még egyszer: tegnap elküldtem az első fejezetet egy új ügynöknek. Már a héten számítok a visszajelzésére, és akkor, barátom… minden megváltozik.
Jagger lomhán bólintott, és újra a tányérja felé fordult. Déjà vu. Az elmúlt hónapok alatt többször előkerült a téma, csukott szemmel fel tudta volna mondani: ez most más, minden megváltozik, bestselleríró, bla-bla. Őszintén szurkolt Elliotnak, azonban úgy vélte, túlzott magabiztossága a sok visszautasítás után robbanni fog. És akkor ő nem szeretne a közelben lenni.
– Nem gondolom, hogy egy ügynök sem érti a dolgát ebben a tetves városban, de ideje stratégiát váltani. Végeztem az idiótákkal. Mostantól, barátom, szintet lépünk! – kezeivel dobolást imitált, és pergő hangot adott mellé.
Jagger vontatott mozdulattal a szájába tömött pár krumplit.
– Köszöntsük nagy tapssal Mr. Jerry MacCallistert! – kiáltott fel Elliot diadalmasan, és vadul tapsolt. – Jerry MacCallister teljesen más szint, mint az eddigi barmok! Mr. MacCallistert Julie barátnője ajánlotta, az antikváriumban futottak össze. Véletlen? – Jaggerre kacsintott. – Aligha!
Fogpiszkálóval kipöckölt egy húsdarabot a fogai közül, majd nyelvével végigsimított a fogsorán.
– Megkaptad a végső verziót. Mondd, hogy nem egy leendő sikerkönyvet olvastál, ami csak arra vár, hogy az íróját felfedezzék végre! – kezeit kérdőn széttárta az asztal felett.
Jagger egy harapással eltüntette a hússzelet negyedét.
– Mhm. Jó anyag – dünnyögte tele szájjal anélkül, hogy Elliotra pillantott volna. – Már amennyire meg tudom állapítani – mormolta. Minden szó után szaftos ételdarabok potyogtak a szájából.
– Fején találta a szöget, uram! Az álszerénységnek ezennel vége. Tudom, ÉRZEM, hogy ez életem dobása – letette a hamburgert, és olyan elszántan nézett Jaggerre, hogy az ijedtében abbahagyta a rágást.
Jagger az átlagosnál rosszabbnak tartotta a regényt. A történetvezetése kusza volt, a karakterei laposak; néha alig bírta megkülönböztetni őket egymástól, mind ugyanabban a stílusban szólaltak meg. Elliot kiforratlan író, akinek rengeteget kell még olvasnia és írnia, hogy a szöveg kiadható minőségű legyen. Barátja azonban szentül meg volt győződve az ellenkezőjéről. Jagger nem mert akadékoskodni, tudta, hogy Elliot félresöpörné, így hát besétált az erdőbe, ahonnan már nem volt visszaút. Ha most hozakodna elő az igazsággal, amit valójában gondol, annak beláthatatlan következményei lennének, így hát bandukolt tovább a fák között.
***
A kopasz, köpcös fickó belökte az ajtót, és komótosan besétált a mellékhelyiségbe, nyomában a katonás fazonra nyírt, szekrényméretű kíséretével. A mosdók felett végighúzódó hatalmas tükörben vetett egy pillantást magára, majd a WC-fülkék felé fordult. Lehajolt, és végignézett az ajtók alatti résen.
Az egyik fülkében két fekete csizmát látott letolt farmernadrággal. Az ajtóhoz lépett, és határozott mozdulattal feltépte.
Trevor White összerezzent. Egyik kezét az öle elé kapta, másikkal az arcát védte.
– Hogy a…
– Mr. White! Örülök, hogy megismerhetem – vágott közbe az alacsony pasas, kedélyesen mosolyogva.
– Megbeszélhetnénk, miután végeztem?! – dadogta Trevor tehetetlenül.
– Rövid leszek – mosolygott a fickó. – Bizonyára sejti, mi okból zavarjuk fontos teendői kellős közepén.
A mögötte álló hegyomlás nevetve felhorkant, az alacsony pasas vigyorogva hátranézett rá a válla felett.
– Igen – felelte tömören Trevor.
Két hét alatt ez volt a harmadik eset, hogy nyilvános helyen törnek rá. Kettesével jártak: egy kicsi és egy nagy. A kicsi pattog, a nagy szótlan. A kefehajú minden esetben ugyanez az alak volt, az alacsonyabbat most látta először. Önkéntelenül is arra gondolt, hogy az alvilágban nagy a fluktuáció.
– Nagyszerű – fordult újra Trevor felé a pasas. – Nyissa ki kérem a füleit, és figyeljen oda minden szóra, amit hallani fog! – megállt, szünetet tartott. – Mr. Bonfield ki nem állhatja, ha a partnerei nem tartják be a játékszabályokat. Kedveli Önt, rajong a filmjeiért, de a viselkedését… hogy is mondjam? – Úgy tett, mintha röviden elgondolkozna, majd megfeszítette arcizmait, és Trevor felé hajolt: – Felettébb aggályosnak tartja.
Művelt maffiózó. Trevor majdnem elnevette magát a gondolattól, aztán eszébe jutott, hogy akár meg is ölhetik, így lenyelte a késztetést.
– Hogyne… – dadogta. Igyekezett nyugodtnak tűnni, a szíve azonban majd kiszakadt a helyéről. Rettegett, hogy pont egy étterem mellékhelyiségében éri utol a vég, miközben igyekszik helyet csinálni a desszertnek. Nem mutatna jól a címlapokon. – Hálás vagyok a főnökének a türelméért! Ahogy jeleztem már, folyamatban van az ügy. Tudják, nem egyszerű ennyi pénzt ilyen rövid idő alatt előkeríteni, még nekem sem. Pláne, ha az ember seggében ott az egész média. Legkésőbb jövő hét végéig meglesz az összeg, és a főnöke kamatostul megkapja, amivel tartozom!
Csend lett. Hosszabb csend, mint ami Trevor számára kényelmes lett volna.
– A főnököm szeretné – szólalt meg az alacsony fickó –, ha az értésére adnánk, hogy legkésőbb mához egy hétre számít a visszafizetésre. Említett még nyomatékosítást is, de félek, az kimagyarázhatatlan nyomot hagyna a gondozott arcocskáján, szóval ettől most még eltekintenénk. Kérem Önt, hogy ne kelljen újra találkoznunk!
– Egy hét. Világos – motyogta Trevor.
A kopasz fickó mosolyogva megpaskolta az arcát, majd eltűnt a szeme elől a kíséretével együtt. Trevor egy darabig még mozdulatlanul ült. A jelenet tökéletesen filmbe illett: a filmsztárra ráront két alvilági figura egy étterem mellékhelyiségében. A saját verziójában persze csak ő hagyná el élve a helyiséget. De hát ez nem egy film. Túlfeszítette a húrt, gyorsítania kell az eseményeken.
***
Julie kora este ért haza. Az előszobában lerúgta a cipőit, a kabátját a fogasra dobta, és egyenesen a konyhába ment. Az ételes dobozokat kipakolta az asztalra, evőeszközöket és pár szalvétát vett elő, majd lerogyott a székre.
– Vályúhoz! – kiáltotta.
A konyhaajtóban, zokniján csúszva megjelent Elliot. A nőhöz lépett, homlokon csókolta, majd helyet foglalt vele szemben.
– Remek időzítés, farkaséhes vagyok. Mit tartogat a péntek este?
– Kínait és sült zöldségeket. – hangzott a fáradt válasz.
– Egy felnőtt szervezetnek nincs is másra szüksége, csak zsírban tocsogó tésztára! – nevetett fel Elliot. – Hogy ment a munka? – kérdezte, miközben felbontotta a dobozokat.
– Azt hiszem, jól. Lassabban állok át az állandó, kimért fegyelemre, de furcsa módon kezdem élvezni a légkört. Ha látnád azokat a pénzeszsákokat és a nőiket a legdrágább göncökben… Elképesztő. És micsoda kocsikkal érkeznek!
– Hm – bukott ki Elliotból, miközben frissítette a levelezését a telefonján. Nem érkezett új üzenet.
– Viszont a kis játékunk, amit Sophieval játszunk… Azt hiszem, új nyertest köszönthetünk – vigyorgott Julie.
– Igazán? – színlelt meglepetést Elliot.
– Mondhatnám, hogy egy-egy az állás, de mivel Trevor White-nak van foglalása hozzánk holnap vacsorára, és ő minden körülmények között legalább kettőt ér, ezért a csajod áll jelenleg az élen! – mondta. Két tenyerét fel-le mozgatva mérleget formált.
– Edmund Price kontra Trevor White – dünnyögte elgondolkodva, miközben a plafont bámulta. Végül diadalittasan meglóbálta a feje fölött összekulcsolt karjait.
Ez a mozdulat Elliotot a megismerkedésükre emlékeztette. Julie néha előrukkolt gesztusokkal és hangutánzó szavakkal, amelyektől szexibbnek tűnt, mint előtte bármikor. Ez is ilyen volt.
– Nagyszerű! – mondta, majd ismét frissítette a levelezését.
Julie arcáról egy pillanat alatt leolvadt a mosoly.
– Hetek óta nem lehet beszélni veled. Egyfolytában a telefonod kapja minden figyelmed. Tisztában vagyok vele, hogy mennyire fontos ez az egész neked… nekünk, de engem közben felőröl a bizonytalanság! – bukott ki belőle rezignált hangon. Láthatóan minden energiáját felemésztette, hogy ne sírja el magát.
Elliot bambán bámult rá.
– Én… próbálom oldani a bennem lévő feszültséget, ami az anyagi helyzetünk miatt van, te pedig játszod a magabiztos írót egy rakás visszautasítással a zsebedben, úgy, hogy a pénzünk még maximum három hónapig tart ki. Segítségre van szükségem, Elliot! – immár könnyek potyogtak a szeméből.
Elliotot szíven ütötték a nő szavai. Értette az érzéseit, ugyanakkor biztos volt benne, hogy még legfeljebb egy-két hétig kell kitartaniuk, amíg választ nem kap Jerry MacCallistertől.
– Tudod, Julie, elképzelhető, hogy holnap eléd állok, és közlöm veled, hogy számítok a bocsánatkérésedre. Meglehet, hogy holnap ilyenkor már Mr. Milliomos Sztáríróval élsz egy fedél alatt, aki nem tűri az efféle beszédet, mert Mr. Milliomos Sztáríró az előlegéből elvisz a legdrágább nyaralásra, ami csak elérhető a városban! – mosolygott kajánul.
Julieből kitört a nevetés, kézfejével megtörölte az orrát.
Fárasztó volt asszisztálni Elliot folyamatos nyüzsgéséhez. Tudta, hogy a férfinak komoly írói ambíciói vannak, ugyanakkor aggódott, mert nem volt értékelhető vésztervük arra az esetre, ha a férfiból nem válik ünnepelt író. Elliot mindent az első regényére tett fel: otthagyta a munkahelyét, és az összes idejét az írásnak szentelte, miközben a félretett pénzük gyorsabb ütemben apadt, mint gondolták.
Elliot felállt, Julie-hoz lépett, és szótlanul magához szorította.
– Tudod, hogy hiszek benned! – ölelte vissza a nő. – De közben félek. Az én fizetésem nem elég a lakás fenntartására és a mindennapokra.
– Nem lesz semmi baj, szívem! Ígérem.
– Keresnél valami munkát addig, amíg a visszajelzésre vársz? – kérdezte halkan Julie.
Elliot nagyot sóhajtott, két kezével vállon ragadta a nőt, és eltolta magától.
– Igen. Szerintem felesleges ugyan, de keresek. Mr. MacCallister érti a dolgát! Ha ő az ember ügynöke, a siker borítékolható! Valószínűleg napjában százasával kapja az ajánlatokat, időbe telik, amíg elér az enyémhez. Az is lehet, hogy már olvasta, és ájultan esett össze, akkora hatást gyakorolt rá – vigyorgott, de legbelül igenis el tudta képzelni, hogy ez történt.
Julie elmosolyodott.
– Nyilván így történt, Mr. Nagymenő! Nincs több kérdésem. De azért kérlek, amíg nincs a kezedben a milliós csekk, legalább egy alkalmi munkát keress! – hangja már nyugodt volt, de ellentmondást nem tűrő.
Elliotnak nem igazán tetszett a gondolat, hogy kilenctől ötig robotoljon nevetséges órabérért. Ő már író, és nagy visszalépés lenne, ha megszakítaná a folyamatot, és visszatérne a kezdőpontra.
Ugyanakkor teljes szívéből szerette Julie-t, az életénél is jobban. Fájdalmas volt látni, hogy aggódik. Amennyiben Mr. MacCallister elvállalja, tejben-vajban fogja füröszteni. És többé egy percet sem hagyja dolgozni.
– Megmondom, mit teszek! Holnap elmegyek Sophie-hoz, megszerzem Mr. MacCallister személyes telefonszámát. Az e-mail-címével jelenleg nem megyek sokra, egyoldalú a kommunikáció. Telefonon viszont átmegy a sármom.
– A sármod? – vágott közbe Julie, kissé hátravetett fejjel.
Elliot egy pillanatra elvesztette a fonalat. Julie-ra meredt, majd folytatta:
– Beszélek vele, és kiderítem, mit gondol a kéziratról. Ha nem tetszik neki, esküszöm, még holnap elmegyek mosogatni. Áll az alku?
Julie bólintott.
– Egy igazi pöcs vagy, Elliot Wynn! – megölelte, majd megcsókolta a férfit.
– De a te pöcsöd, főnök – motyogta Elliot.
***
– Továbbá holnap délben kell a központi kórházban lenned, a beteg gyerekekkel találkozol. Nem több mint két-három óra. Küldök érted kocsit – mondta az asszisztens vastag paksamétát szorítva a mellkasához.
Trevor bólintott, azonban az elmúlt pár percben láthatóan nem volt jelen a beszélgetésben. A megszólaló telefon hangjára összerezzent. Szemével az asszisztens felé intett, aztán ahogy becsukódott az ajtó, felkapta a kagylót.
– Trevor White. (…) Helló, Mrs. Holloway. Kösz a visszahívást! Hogy áll az ügyünk? (…) Aha. Nos, némileg változtak a dolgok, és hamarabb lesz szükségem rá. (…) Már jövő héten. (…) Tudom. (…) Igen, tudom, de életbe vágóan fontos! (…) Rendben, köszönöm! Azonnal hívjon, ha tud valamit! (…) Viszhall!
Letette a telefont, arcát két tenyerébe temetve pár másodpercig visszatartotta a lélegzetét.
– Nyakig ér a szar, Trevor – motyogta maga elé.
Az ablakhoz sétált, és kinézett a városra.
Híres filmsztár. Nem ölhetik meg pár szaros dollár miatt. Mi hasznuk lenne belőle?
Fél milla. Nem nagy pénz. A probléma az, hogy sem az adóhatóság, sem a média nem szerezhet tudomást az ügyről. Elég pletyka kering a szerencsejáték-függőségéről, eddig megúszta a szembesítést. Esze ágában sem volt bizonyítékot szolgáltatni egy effajta címlaphoz.
Az volt a terve, hogy kisebb részletekben, forgatókönyv-fejlesztői díjként elutaltatja a pénzt produkciós cégeknek, amelyek aztán offshore számlákra továbbítják az összegeket, majd ő nemzetközi jogdíjként visszakapja. Kipróbált, működőképes folyamat. Mindenki ezt csinálja. Lassú ugyan, de tiszta.
Azonban ha az ember háta mögött töltött fegyverrel állnak, akkor a lassú nem elég gyors. Szüksége van egy B-tervre, arra az esetre, ha nem érkezne meg időben a pénz.
Újabb kölcsön tűnt a legjobb megoldásnak, és egyetlen embert ismert csak, akitől gond nélkül kérhet ekkora összeget gyorsan, kérdés nélkül: Miles Tiremant. Nyilván Miles megkérdezi majd, hogy gondban van-e, de ő az egyedüli bizalmasa, akinek sosem jár feleslegesen a szája, és megbízható. Ha minden a terv szerint alakul, pár nap, és vége a rémálomnak. A Milestól kapott pénzből kifizeti Bonfieldet, aztán, ha beérkezik az összeg az offshore számlákról, visszaadja a kölcsönt Milesnak. Ügy letudva, némileg megnyugodott.
***
Elliot gondolataiba merülve szelte az utcákat. Látta magát, ahogy naphosszat egy irodában ül, ahogy egy konyhán mosogat. Átmenetileg sem lenne képes ilyen munkát végezni. Márpedig ha MacCallister nem tartja jónak, ez vár rá. Kirázta a hideg. Tisztában volt vele, hogy kevés író akad, aki az első regényével mennybe ment, de miért ne lehetne ő az egyik? Miért ne állhatna egyszer a szerencse az ő pártján?
Jelnek vélte Jerry MacCallister megjelenését az életében. Jelnek, amiről a nagynevű ügynök egyelőre nem vett tudomást. Elhatározta, hogy besegít a sorsnak. Sophie nagy rizikót vállalt, mikor kiadta MacCallister emailcímét, és most ugyanilyen törvénytelen segítséget kell kérnie újra a nőtől.
Késő délutánra járt, mikor benyitott a két háztömb közé ékelődött antikvárium ajtaján. A plafonra szerelt csengő álmosan megkondult, Sophie és egy idősebb fickó, akivel elmélyülten diskurált, feléje fordultak. A nő mosolyogva intett, köszönt neki, majd visszafordult az ügyfeléhez, és befejezte a mondókáját.
– …igen, szóval két példányunk volt, de mindkettőt elvitték. Évekig a kutya sem kereste, aztán Adam Gorke megemlíti az új regényében, és egyszeriben a legkeresettebb könyvünké vált. Ha gondolja, felírom a telefonszámát és az emailcímét, és értesítjük, ha új példányhoz jutunk. Az igazat megvallva, kevés esélyt látok rá, de…
Sophie és a férfi még beszéltek valamiről, Elliot azonban mást már nem hallott. Szemei tágra nyíltak, elöntötte az adrenalin, pár pillanatra lélegezni is elfelejtett. Kirohant az utcára, leintett egy taxit, és behuppant a hátsó ülésre. Út közben mobiljáról felhívta Jaggert.
– Fél óra múlva legyél a Barney’s-ban! Életbe vágóan fontos! – azzal kinyomta a telefont.
***
– Ez a legnagyobb baromság, amit életemben hallottam! – szuszogta Jagger, miután végighallgatta Elliotot. – BA-ROM-SÁG. Nagyon nem jó! – rázta a fejét.
– Már hogy ne lenne jó?! Végtelenül egyszerű az egész.
– Elliot – szuszogta Jagger. – Nagyon nem oké zsarolási ügybe keveredni! Egy filmsztárt zsarolni pedig kész öngyilkosság.
– Ki beszél itt zsarolásról? Ha nem áll kötélnek, épp csak elejtem neki az infót, hogy tudunk a szerencsejátékos kicsapongásairól. Azt nem kell tudnia, honnan ismerem a krupiét. Ha a regényt felkapják, akkor úgyis összeáll neki a kép, de az már nem számít. Egy ekkora sztárnak nem tétel egy ilyen poszt. Fél perc alatt túl van rajta, és mindenki boldog.
Elliot szemrebbenés nélkül hazudott. Pontosan tudta, hogy a két szép szeméért Trevor White egy szalmaszálat sem tenne keresztbe. Arra készült, hogy kizsarolja belőle a reklámot.
– Várjunk csak! Hogy érted, hogy tudunk? – vonta fel a szemöldökét Jagger.
– Te is ott leszel velem. – vágott értetlen képet Elliot.
– Na nem, az kizárt! Nem! Biztos, hogy nem!
– Ugyan már!
– Nem, nem! Te be vagy tépve!? Mégis hogy képzelted, hogy…
– Jagger! Higgadj le egy percre! Oké? – megfogta a férfi vaskos csuklóját, és megszorította. – Semmit nem kell tenned, érted? Semmit. Ott állsz mögöttem. Ennyi az egész. Öt perc alatt végzünk. Nem lesz semmi gond. Mindenki azt fogja hinni, hogy autogramot kérünk. Rendben? Tarts velem, kérlek!
– Elment az eszed. – csóválta a fejét.
– Lehet. De nincs más lehetőségem. Julie már nem bírja tovább, tennem kell valamit. Minden apró jel az elmúlt hétről ide mutat. Élnem kell a felkínálkozó lehetőséggel! Egy reklámra van szükségem, amire mindenki odafigyel. És mivel nincs a zsebemben az a pénz, amennyit egy ilyen reklám kóstál, a Trevor White-információ a kulcs.
Jagger hosszú másodpercekig bámult Elliotra. Látta a szemében az elszántságot. Kelletlenül ugyan, de végül bólintott.
– Rendben. De nem csinálunk semmi törvénybe ütközőt! Én csak állok ott, mint egy megfigyelő. Nem lesz jelenet, ha akadékoskodik, azonnal lelépünk!
– A szavamat adom rá! – mosolygott Elliot.
***
A The Gilded Fork a fine-dining éttermek listájának előkelő helyén szerepelt. Hírnevét – a remek chef mellett – a tökéletes légkörének köszönhette: olyan nagyszabású üzletek köttettek asztalai felett, melyek egy csapásra megváltoztatták az érintett felek életét, a gazdagokat még gazdagabbá tettek.
Trevor Whitnak szándékában állt kihasználni a hely adottságait: a lehető leggyorsabban szüksége volt a kölcsönre. Egy összegben, készpénzben.
Miles éles eszű fickó, aki szeret magáról beszélni, mint nagyjából mindenki a filmszakmában. Ennek okán Trevor alaposan körbetáncolta, mielőtt előhozakodott volna a találkozó valódi okával. Egész este sztorizgattak, a zenét jócskán túlharsogva jóízűen nevettek.
Egy pincér lépett az asztalukhoz, és halkan megköszörülte a torkát.
Trevor felnézett, és kérdőn felhúzta a szemöldökét. A pincér közelebb hajolt, és bizalmasan a fülébe súgott.
– Mondja meg, hogy Mr. White ma nem oszt autogramot! – mondta gúnyosan, rövid habozás után. Átpillantott az asztal felett.
Miles felnevetett, Trevor csatlakozott hozzá. A pincér azonban nem mozdult.
– Uram, azt üzenik, életbe vágóan fontos – a szavakat különös hangsúllyal formálta.
Trevor arcáról lehervadt a mosoly.
– Hányan vannak? – kérdezte gyanakodva.
– Ketten, uram.
– Hadd találjam ki! Egy nagy darab és egy kisebb – bökte ki.
– Ahogy mondja, uram – válaszolt a pincér.
– Köszönöm, intézem. Elmehet! – a szalvétát a tányérjára dobta, és felállt az asztaltól. Lábaiban ismerős remegést érzett, kis híján összecsuklottak. Gyakorlott, hamis mosollyal Miles felé fordult. – Bocsáss meg egy pillanatra! A rajongók. – tárta szét karjait elnézően. – Rögtön jövök.
– Csak tessék! – bólintott Miles.
A bejárat előtt Elliot idegesen fel-alá járkált. Jagger egy helyben tipródott.
– Nem értem, hogy tudtál rávenni erre! – ismételgette.
– Maradj veszteg! Nem lesz gond. – csitította Elliot, bár az ő kezei is remegtek.
A bejárati ajtóban megjelent Trevor White. Leszaladt a lépcsőn, és a lehető legbarátságosabb mozdulattal kezet nyújtott Elliotnak. Közben azzal nyugtatta magát gondolatban, kizárt, hogy hasba lövik a nyílt utcán.
– Uraim! Hálás vagyok, hogy nem az étteremben kell találkoznunk! Nincs sok időm, de biztosíthatom Önöket, hogy…
– Mr. White, tudjuk, hogy elfoglalt ember. Ígérem, gyorsan végzünk! Persze, ez Öntől is függ. – vágott közbe Elliot mosolyogva.
Trevor arckifejezése megnyúlt.
– Nos, én azt hittem, ezen már túl vagyunk. Beszéljünk, mint férfi a férfival. Megteszek bármit, ha azzal elősegítem a dolgot. Mondják meg, mit várnak tőlem még! – kínosan figyelt, hogy a hangja barátságos maradjon.
Hirtelen felemelte a csuklóját, és az arany Rolexet az összezavarodott Elliot felé fordította.
– Szeretné ezt az órát? Az Öné lehet. Kérnie sem kell! – azzal kicsatolta és átnyújtotta Elliotnak az értékes szerkezetet.
Elliot elvette, egy darabig bámulta, majd Trevorra pillantott, aki mintegy megerősítésként, bólintott, hogy komolyan gondolja, tegye csak el. Elliot vonakodva a farmerzsebébe csúsztatta az ajándékot, majd kezét a kabátja zsebébe dugta.
Trevor a szeme sarkából követte a mozdulatot. Nagyot nyelt.
– Látja? – kérdezte. – Bármit megteszek. Ugyanabban a csónakban evezünk. Nálam jobban senki nem szeretné, ha nem kellene ilyen körülmények között találkoznunk! – tekintete egyszerre volt rémült és barátságos. – Mondja meg, mit tegyek! – szinte könyörgött.
Elliot Jagger felé fordult, aki kifejezéstelen arccal viszonozta a pillantását.
– Mr. White. A helyzetünk meglehetősen kellemetlen. A főnököm szerint nincs több haladék, pénzre van szükségünk. Arra jutottunk, hogy egy reklám rendezhetné az ügyet. Tudjuk, hogy méregdrága mulatság ennyi követővel egy reklám, azonban ha kitenne egyet a közösségi oldalára, az ügyet lezártnak tekintenénk, és garantálom, hogy többé nem lát bennünket. Ellenkező esetben…
– Úgy érti, ennyi az egész? – vágott közbe Trevor. Azt hitte nem hall jól.
Elliot csapdát sejtett. Óvatosan bólintott.
– Részünkről ennyi, igen.
– Tehát azt mondja – bátorodott fel Trevor –, hogy ezzel vége, és kvittek vagyunk? – kérdezte hitetlenkedve.
Elliot ismét Jagger felé fordult, és a szemeivel kérte, hogy segítsen neki.
– Igen. – erősítette meg óvatosan Jagger.
Trevor arcán a rémületet megkönnyebbülés váltotta fel, amely egy széles vigyorban csúcsosodott ki.
Elliot elhadarta az információkat, Trevor türelmesen végighallgatta. A hivatkozást feljegyezte a telefonjába.
– Uraim, vegyék úgy, hogy el van rendezve! – vidáman vállon veregette Elliotot. – Öröm önökkel üzletelni! Ha megbocsátanak, most várnak rám, de holnap az első dolgom lesz intézkedni. – mondta. – További szép estét! – azzal sarkon fordult, felrohant a lépcsőn, és eltűnt az ajtó mögött.
Elliot elképedve lépett Jaggerhez.
– Mondtam, hogy könnyen fog menni! Neki semmit nem jelent egy ilyen poszt.
Trevor vidáman ült vissza az asztalhoz.
– Ez a hírnév árnyoldala. A magánéletem, mint olyan, nem létezik. – mondta vigyorogva, mintegy magyarázatképpen.
– Önként választottad, ne picsogj! – nevetett fel Miles, majd az asztalra tette a mobilját. – És most térjünk a lényegre! Elég a színjátékból, mi az oka annak, hogy itt vagyunk?
Trevor mosolyogva csóválta a fejét.
– Tudod, Miles, te vagy a legélesebb szemű ember, akit ismerek. – ujjaival szalutált. – Most azonban mellé trafáltál. Miért ne ülhetne le két régi barát egy vacsorára minden különösebb ok nélkül? – kérdezte.
***
Másnap délben Trevor White közösségi oldalán megjelent a titokzatos bejegyzés. Az egekig magasztalt egy Forráspont című regényt, melynek írója az eddig ismeretlen Elliot Wynn. A szöveghez mellékelt egy, az Apple Books oldalra vezető linket is.
A poszt megjelenése után Elliot percenként frissítette az oldalt MacBookján. Órákig semmilyen számottevő változás nem történt. Aztán beindult. Lassan, de biztosan az egy-két vásárlástól eljutott a több százig, majd több ezerig. Másnap reggelre hetvenezer felett jártak az eladások.
Elliot alig akarta elhinni, hogy mindez tényleg megtörténik. Julieval a kanapén ültek, és némán bámulták a képernyőt. Minden kerek ezres számot tequila shottal ünnepeltek.
***
Egy héttel a poszt megjelenése után már háromszázezer eladott példánynál járt a regény. Ez még mindig nem az a szám volt, amire Elliot számított, de határozott előrelépés volt a semmihez képest.
Délben aztán az újságok címlapon hozták Trevor White halálhírét. Az okát nem hozták nyilvánosságra. A hír dominált a médiában, az internet felrobbant. Mindenki Trevorról beszélt: az alakításaira emlékeztek, karrierje kezdetén adott interjúit szedték elő, exbarátnői méltatták, mint a legjobb embert, akit ismertek. Sokkolta a világot a sztár tragikus hirtelenséggel bekövetkezett halála.
Elliotot megdöbbentette a hír. Alig egy hete egy méternyire állt a sztártól. Beszélt vele. Tulajdonképpen neki köszönheti a sikert. Az anyagi részét mindenképpen. A halál elvett egy részt a filmvilágtól, és hozzáadott pár milliót Elliot pénztárcájához. Mindenki tudni akarta, miről szól a regény, amit Trevor White a halála előtt olvasott. Egy hónap alatt közel hárommillió példány fogyott belőle, az Apple még egy kiemelt szekciót is készített hozzá.
Elliotból egy csapásra vagyonos író lett. Az sem szegte kedvét, hogy a kritikai fogadtatás meglehetősen felemás volt. A kritikusok döntő többsége egyöntetűen kezdő fogalmazásnak titulálta a regényt, ami hemzseg az amatőr hibáktól. A Threads-en külön hashtag született (#witsbp, vagyis What is this shit Boiling Point), és rengetegen hangot adtak abbéli véleményüknek, hogy nem értik, egy Trevor kaliberű ember mit látott az összelopkodott ötletekből álló, kiforratlan betűhalmazban.
Elliotról lepergett a kritika. Az ő nagybetűs karrierje elkezdődött. Az arany Rolexre pillantott. Már a következő történeten agyalt, ami egy színészről szól majd.