Megállíthatatlanul zuhogott órák óta. Miles Whitmore bőrig ázva rótta az utcákat. Az esőcseppek tűzijátékként robbantak szét szemüvegén, ahogy esernyője alól hunyorogva bámulta a homlokzatot. Tudta, hogy bolondot csinál magából. Mindig is csodálta Johnny infantilis hozzáállását: pénzt, időt nem sajnálva képes volt a legabszurdabb ötletekkel előállni, ha szívatásról volt szó.
De ez… ez most mindenen túltesz!
Elvigyorodott.
Előző este döntött úgy, hogy belemegy a játékba. Tudni akarta, hová fut ki ez az egész.
Crosby Street 66. Megérkezett. Legalább a cím valós…
Az ütemes kopogásra a faajtó megmozdult, és résnyire kinyílt. Tehát várják.
Összecsukta az ernyőt, és belépett az előtérbe. Hajába túrt, kezéről a vizet lerázta, majd néhány másodpercig mozdulatlanul hallgatózott a pislákoló fényben. Teljes volt a csend.
Kibújt vizes ballonkabátjából, a falon lévő fogasra akasztotta, és letörölte a szemüvegét. A keskeny folyosó egy kanyar után tágas, szinte üres terembe nyílt, közepén mindössze egy bőrfotel, asztalka és állólámpa állt.
– Ááá, Mr. Whitmore! Örömmel látom, hogy idetalált – mondta a fotelben ülő, feltűnően elegáns férfi. Viasztól csillogó haját hátra fésülte, szája felett gondosan nyírt, vékony bajuszt viselt. Ízléses, vörös cravatot és makulátlan bőr mokaszint hordott, zokni nélkül. Miles száján halvány mosoly futott végig. El kell ismernie: van érzéke a csávónak.
– Ööö, igen. Nem volt egyszerű, de… itt vagyok – jobb kezét előre nyújtva a férfi felé lépett.
– Foglaljon helyet! – intett fejével a szabó.
Miles zavartan megfordult. A kis folyosó és az ajtó, amin az imént belépett, köddé vált. Csak egy szék állt mögötte magányosan. Elakadt a lélegzete. Kigombolta nedves zakóját, és leült a férfival szemben.
– Hallgatom.
– Én… Én azt hittem, tudja, miért vagyok itt – csóválta a fejét mosolyogva.
– Az Ön szájából szeretném hallani, Mr. Whitmore – felelte a szabó, miközben lassú mozdulatokkal cukrot kanalazott kávéjába a mellette álló kis asztalkáról.
Miles elképedve bámulta. Hat púpozott kanállal számolt össze, a csészében jó, ha két kortynyi kávé volt.
– Nézze. Teljes őrület az egész, ez nyilvánvaló. A helyszín remek, és ha megengedi, Ön is eredeti figura – bólintott elismerően. – Melyik filmben játszottak együtt? Lefogadom, hogy Johnny egyik színészkollégája…
– Nos, Mr. Depp kiemelt vásárlónk. – vágott közbe a szabó. – Azt hiszem kijelenthetjük, hogy hosszú távú és mindkét fél számára előnyös üzleti kapcsolatot sikerült kialakítanunk vele – a kávéskanál ütemesen kocogott a csésze oldalán.
– Ebben biztos vagyok! – vigyorgott Miles. – Térjünk a lényegre: Ön tehát szabó. Aki különleges öltönyöket készít. És aki viseli ezeket az… öltönyöket… nos, az sikeres lesz.
– Úgy – bólintott a férfi, és nagyot kortyolt a gőzölgő kávéból.
– Ha nem veszi tolakodásnak… mégis hogyan? – Őszinte kíváncsiság jelent meg az arcán, a kelleténél hangosabban beszélt. Alig bírta leplezni, hogy remekül szórakozik.
– Mr. Whitmore. Ugye nem gondolja, hogy…
– Beláthatja – fakadt ki hirtelen az író –, hogy elég hihetetlenül hangzik ez az egész! Ha nem Johnny-ról lenne szó, most nem ülnék itt! – Büszkeség töltötte el, jól hozta a naív szerepét.
– Megértem a kételyeit – folytatta higgadtan a szabó. – Járt gyermekkorában templomba, Mr. Whitmore?
– Hogyne. Vagyis… kénytelen voltam. Anyám elcipelt, akár akartam, akár nem.
– Akkor bizonyára hallott ködös történeteket kenyérszaporításról, lepra gyógyulásról…
– Igen … – mondta óvatosan az író.
– Fogja fel az egészet afféle „isteni” közbenjárásként – ujjaival macskakörmöt formált.
Miles meglepetten bámulta.
– Úgy érti, hogy Ön… Isten?
– Jaj, dehogy! – szisszent fel a szabó. – Ne butáskodjon! Isten nem utazik öltönyökben.
– Aha. Tudja… ööö…
– Luciano Ferretti – előzte meg a szabó.
– Maga olasz? – bukott ki Miles száján.
– Si.
– Szóval, Mr. Ferretti! – pattant fel a székből. – Bocsásson meg, nekem mennem kell. Ha előbb találkozik Johnnyval, mint én, kérem adja át neki, hogy minden elismerésem! – mosolygott. – Igazán lenyűgöző, amit itt összehoztak. – A falhoz lépett, megkocogtatta.
– Valóban Mr. Depp áll a háttérben, de nem úgy, ahogy gondolja.
– Ó, hát persze! Valóban bámulatos ez az egész, de most már… – a szék mellé lépett. – Merre találom a kijáratot? – Zavartan vizsgálta a falat, majd a szabóra pillantott.
– Pontosan maga mögött – hangzott a sztoikus válasz.
Miles megfordult. A szék eltűnt, a fal helyén szűk folyosó állt.
– Nem tudom, hogy csinálják, de… le vagyok nyűgözve! – bólintott elismerően. – A viszontlátásra! – intett a szabónak, majd sarkon fordult, és elindult kifelé.
– Tudja, Mr. Whitmore, az ázott ballonkabátja nem oldja meg a Martin Foster problémáját.
Miles megtorpant.
– Hogy mondta?
– Kérem, foglaljon helyet! – mosolygott a szabó.
– Milyen nevet említett? – ráncolta a homlokát. A fotel felé lépett.
– Kérem – mondta nyájasan a szabó, és a férfi mögé mutatott.
A szék ismét ott állt, a folyosónak nyoma sem volt. Miles elképedve ült le. Homlokát ráncolva próbálta felidézni, mikor szólta el magát Johnny előtt.
– Négy napja változtattam a nevet Martin Fosterre. Jobban illik a karakterhez. Honnan…?
– Rossz kérdésre fókuszál, Mr. Whitmore. Kérdezze inkább ezt magától: mi az, amire a leginkább vágyik?
***
Miles mindig úgy képzelte, hogy híres író lesz. Az áttörés azonban még váratott magára. Öt regénye mérsékelt sikert aratott; egyik sem hozta meg számára a nemzetközi hírnevet. A hazájában is csak másodvonalbeli szerzőnek számított, akit még egy nyomorult talkshow-ba sem hívtak meg soha.
Vágyott a sikerre. Azt akarta, hogy mindenütt ismerjék a nevét! Hogy a párbeszédeit idézzék! Hogy könyvdélutánokon olvassanak fel regényeiből, elalélva nagyszerűségétől! Megrészegítette a gondolat.
Ha a művei kicsivel jobban teljesítenek, talán nem tölti ébren az éjszaka nagy részét azt fontolgatva, hogy a végére jár az öltöny-históriának. Három óra alvás után még mindig a hitetlenek táborát erősítette: baromság az egész! Majd pont egy öltöny miatt írja meg élete fő művét…
Másfelől viszont… Nem hagyta nyugodni az az apró elszólás. Martin Foster. Nem túl gyakori név. Lehet, hogy a fura szabó csak ráhibázott. De ott volt az eltűnő fal, a szék… Bizarr az egész. Teljes elmebaj!
Kavargott benne a gondolat. Még ha igaz is lenne, ha működne is ez az egész, akkor is ott az aprócska bökkenő: az ár, amit fizetnie kell. A kizárólagos jog. Persze, ingyen nem osztogatnak Pulitzer-díjat, de hogy eladja magát…
Szentségit! Úgyis mindenki ezt csinálja!
Sosem hitt igazán Istenben, bár katolikus szellemben nevelték. Úgy gondolt a Bibliára, mint egy ügyes szerző sikeres munkájára. Meg aztán ott van Johnny. Johnny Depp. Főszerepek, rajongók, siker. Él és virul. Messziről sem tűnik üres bábnak. Talán nem is olyan komoly az egész, mint ahogy hangzik.
A szabó szerint, amíg nem bújik bele az öltönybe, még meggondolhatja magát. Utána viszont… A szerződés végleges és visszavonhatatlan. Délelőtt tízre mehet is érte. Az ilyesmi nem hetekig szokott tartani?
Kibaszott Martin Foster.
***
Miles lenyűgözve bámulta a saját tükörképét: fantasztikusan festett. Az öltönyt mintha ráöntötték volna. Minden kételye elillant, csodálatosan érezte magát. Erős volt, magabiztos és bármire képes. Tetszett neki az új Mr. Miles Whitmore.
– Nos?
– Perfetto.
– Én is így gondolom. Perfetto. – nézett újra végig magán, majd a szabó felé fordult. – Miért pont öltöny?
– Kinek mi. Nem minden esetben öltöny, ez karakterfüggő. Mr. Depp esetében egy gyűrű volt.
– Egy gyűrű?
– Igen. A jobb kisujján, egy pecsétgyűrű.
– Azt akarja mondani, hogy Johnny Depp sikerének egy pecsétgyűrű a titka?
– Mr. Whitmore. Fel tudná idézni, mikor látta utoljára Mr. Deppet anélkül?
Miles elgondolkodott. Valóban nem emlékezett ilyen pillanatra. Mióta ismeri, mintha mindig is rajta lett volna az a nyavalyás gyűrű…
– Emlékszik a korai szerepeire? Ollókezű Edward, Gilbert Grape… Briliáns alakítások, ez kétségtelen. Erős, de nem ikonikus. Áttörés? Nem. Világsiker? Korántsem. A gyűrű nélkül nem lépett volna túl a szakmai elismerésen. Skatulya.
Miles tátott szájjal bámult rá. A szabó folytatta.
– 2003, A Karib-tenger kalózai: A Fekete Gyöngy átka. Rémlik? Óriási siker. A csapból is ő folyt. Mr. Depp vásárolt egy szigetet, ha érti mire gondolok.
Elmosolyodott.
– 2002-ben járt nálunk.
– Tudja… ez teljességgel felfoghatatlan – dadogta Miles. – Még mindig azt várom, hogy előugrik a szomszéd szobából hangosan nevetve!
– Adjon időt magának, Mr. Whitmore – mondta kedélyesen a szabó.
Miles mosolyogni próbált, de erőltetett grimasz lett belőle.
***
Mr. Ferretti-nek igaza volt. Miután megszabadult reggeli ruháitól, új öltönyében sétált hazafelé a belvároson keresztül. Minden kirakatnál a tükörképét figyelte. Nem hiúság volt ez, egyszerűen csak önmaga volt végre. Tele önbizalommal, könnyedséggel, valami újfajta energiával. Képtelen volt nem bámulni magát. A nőktől kacér mosolyokat, a férfiaktól elismerő pillantásokat kapott. A föld felett járt. Ha ez az érzés elkíséri élete végéig, soha többé nem veszi le az öltönyt!
Otthon aztán hosszú percekig állt a tükör előtt. Mindig is kissé piperkőc volt, szeretett jól kinézni – de ez más volt. Mintha a kezdetektől fogva viselte volna az öltönyt. Belőle nőtt ki. Egyé vált vele.
Az íróasztalon álló számítógépre pillantott.
Lássuk, mit tud még a cucc!
Bekapcsolta a gépet, leült és a töltőképernyőt bámulta. Aztán írni kezdett. A semmiből. Egy teljesen új történetet. Ujjai automatikusan kopogtak a billentyűzeten, a világ megszűnt létezni. Alkotott. Úgy, ahogy még soha.
Fél hat körül – huszonnégy oldallal később – megállt, hátradőlt és visszaolvasta az egészet. Alig hitt a szemének. Mintha nem is első változat lenne: kiforrott volt, eleven, tökéletes. A párbeszédek éltek, a leíró részek húsba vágtak. Minden a helyén volt. Fülig szaladt a szája.
Felállt, nagy levegőt vett, lassan kifújta.
– Szép munka! – mondta ki hangosan.
Megragadta a zakót, kibújt volna belőle – de az nem engedett.
Újra próbálkozott, eredménytelenül.
Értetlenül bámult maga elé. Az anyag úgy tapadt a bőrére, mintha a testéhez varrták volna.
– Mi a fene… – motyogta maga elé.
Ismét nekigyürkőzött, teljes erejével igyekezett megszabadulni a ruhától. Hiába.
Megpróbálta kigombolni a nadrágját, de ez sem sikerült. Az öltöny egyszerűen rajta volt és nem mozdult. Elöntötte a pánik. Most mégis mi a franchoz kezdjen?
Ismét megnyugvás töltötte el a tükörképét bámulva: tökéletesen festett. Egyetlen gyűrődés sem látszódott a zakón, pedig egész nap viselte. A fiókból ollót vett elő, a karja mentén vágni kezdte az anyagot, a fém azonban folyton elcsúszott, a szövet sértetlen maradt. A tükörképére meredt.
Visszamegy reklamálni. Ráijeszt a szabóra. Ezt az apró részletet elfelejtette közölni. Nyilvánvaló, hogy így érvényét vesztette a szerződés. Talán kivételt tesz vele. Ha nem, marad a pereskedés.
Elnevette magát, még ő sem hitte el a szavait.
Este – amennyire csak tudta – végigmosta magát nedves törölközővel a ruha alatt. Hosszan időzött a tükör előtt, úgy hatott rá a tükörképe, mint semmi más. A fogkrém sem hagyott nyomot a zakón, azonnal felszívódott és eltűnt. Öltöny – Miles: 2:0.
A nyaralással azonban gondok lesznek. A tengerparton nem mutatkozhat öltönyben! Napsütés, pálmafák, hófehér homok. Ó, és az ott Mr. Whitmore, a fekete öltönyben, lakkcipőben. Őszinte részvétünk! Kije hunyt el?
Nincs akkora családja, hogy élete végéig temetésre hivatkozhasson.
Keserűen felnevetett. Ez vár rá.
Beszélnie kell Ferrettivel!
***
Másnap reggel határozott léptekkel tért vissza a szabóhoz. Kopogására az ajtó ezúttal nem mozdult. Idegesen járkált fel-alá a bejárat előtt. Néhány másodperc múlva Ferretti mosolygott rá, sötétkék anyagcsíkokkal a kezében.
– Elfelejtette említeni, hogy az öltönyt nem lehet levenni – hadarta Miles, miközben idegesen igazgatta a zakó ujját.
– Hmm – bólintott a szabó, miközben képzeletbeli szöszt porolt le a válláról. – Apró betűs rész… A figyelmébe kellett volna ajánlanom. Nem tudom, hol járt az eszem – nézett rá nyájasan.
– Még szép, hogy kellett volna! Egyáltalán nem elhanyagolható ez a részlet! Ha ezt tudom…
– Ha ezt tudja? – vágott közbe a szabó élesen. – Idézze fel kérem a beszélgetésünket Mr. Depp gyűrűjéről!
Miles elsápadt. Tiltakozni próbált, de tudta: hagyta magát elcsábítani. Csak kifogást keres. Túlságosan vágyott rá, hogy igaz legyen a mese. Valóban beszéltek róla. Nem mondta ki ugyan konkrétan, de beszéltek róla, hogy Johnny is állandóan hordja a gyűrűt. Annyira izgatott volt, hogy elsiklott felette.
– Az emberek hajlamosak figyelmen kívül hagyni, amit nem akarnak meghallani – folytatta a szabó. – Mint dohányos a rákot.
– És mégis hogy a francba mutatkozzak… mindig ugyanabban az öltönyben?! – fakadt ki Miles.
– Mr. Whitmore. Amint megtapasztalja a mindent elsöprő siker ízét, ezek a problémák eltörpülnek majd. Menjen haza, alkosson és fogadja be mindazt, ami Önre vár!
– De… még zuhanyozni sem tudok normálisan!
– Legyen kreatív Mr. Whitmore. És élvezze a sikert! – mosolygott cinikusan a szabó, azzal bezárta az ajtót, magára hagyva az elveszett írót.
Miles hosszú másodpercekig mozdulni sem bírt. Az Oscar-díj átadóra sem mennek el kétszer ugyanabban a ruhában! Mi az, hogy legyen kreatív?!
Ismét kopogásra emelte a kezét, aztán félúton meggondolta magát. Tudta, hogy akármit mond is, ez már így marad. Elindult hazafelé, a belvároson át, mit sem törődve a figyelmes pillantásokkal.
***
A következő hetekben Miles szigorú napirendet tartott: korán kelt, írt, evett, délutánonként sétált egy keveset, az estéit pedig egyedül, pihenéssel töltötte. A tisztálkodásba is egészen beletanult. Rájött, hogy mit értett a szabó kreativitáson: hosszú ballonkabátokat vásárolt, felcsatolható gallérokkal, melyeket naponta váltogatott. Haját minden nap kissé máshogy hordta, arcán a szőrt hol hagyta megnőni, hol simára borotválta. Mindent elkövetett, hogy kerülje a monotóniát. Fáradozását siker koronázta: ez idáig senkinek nem tűnt fel az öltöny. A látszat megőrzése azonban fárasztó volt és sokszor frusztráló. Ilyenkor hosszasan álldogált a tükör előtt. A hűvös évszakokat rendben lehozza, a nyárra egyelőre gondolni sem mert.
Egy esős szombat délután aztán elkészült élete fő művével.
Egyetlen átírás nélkül papírra vetette azt a történetet, ami a következendő évben végigszáguld a világon és letarolja azt.
***
– Miles… Nem is tudom mit mondjak, barátom – szólalt meg lassan Richard Sterling, a Sterling kiadó tulajdonosa.
– Semmit, Richard. Csak küldd nyomdába!
– Igen… Tudod… átnézettem szerkesztővel és korrektorral… – széttárta a karját. – A szerkesztő visszaküldte, hogy ne vicceljek: az anyag úgy tökéletes, ahogy van. Nem tud mit hozzátenni. – Miles-ra nézett. – A korrektor pedig egyetlen hibát sem talált. Még egy elütést sem…
– Richard. A címlaphoz is van ötletem! – vigyorgott elégedetten az író.
***
A Nem te, ő című regény, jó érzékkel december elején jelent meg. Karácsony másnapján az országos bestsellerlista harmadik helyén, újév első hétfőjén pedig már az élen állt. A kritikusok egyöntetűen az évtized legfontosabb regényeként emlegették, még a híresen kekec The New Yorker is az egekig magasztalta: érzékeny, karakterközpontú dráma, melynek olvasása után nem maradsz ugyanaz az ember.
Tömeg lepte el a könyvesboltokat, a kiadó alig bírta az utánnyomást. Negyvenhárom nyelvre fordították le, és minden országban a legkelendőbb könyvvé vált. A filmes jogokért a legnagyobb stúdiók mentek ölre egymással. A siker hatására régebbi regényei is egyre szebb számokat produkáltak.
Miles Whitmore felért a csúcsra. Egyik napról a másikra ünnepelt sztár lett: az első számú író.
És Mr. Miles Whitmore élvezte a sikert.
Arcképe vigyorgott minden magazin és újság címlapján. Interjúkat adott, kurzusokat tartott, megnyitókon vett részt. Három teljes hónapnak kellett eltelnie az első megjegyzésig:
– Úristen, maga tényleg szereti ezt az öltönyt! Hány lóg a szekrényben?
***
Fél évvel a megjelenés után Miles az interjúit már csak írásban vagy online adta, sorra mondta le közszerepléseit, melynek két oka volt. Egyrészt a rejtegetés valóban emberfeletti erőt igényelt tőle, egyre fáradtabbnak érezte magát. Másrészt megjelent az első baljós jel: egy este, fogmosás közben növekvő sebhelyre lett figyelmes a kézfején, melyből kátrányszerű anyag szivárgott. A bőre is mintha veszített volna fényéből; fakóbbnak, szürkébbnek hatott.
Így már két fronton vívta a csatát a kreativitással a nap huszonnégy órájában, ami minden megmaradt erejét felemésztette. Tisztában volt vele, hogy képtelen lesz a végtelenségig fenntartani a látszatot, ezért ügynökén keresztül bejelentette: alkotói szabadságra megy.
A sebhely takarása érdekében bőrkesztyűt kezdett hordani, ami – tavasz lévén – elég meglepő választásnak bizonyult. Hetekkel később sálat is viselnie kellett, hogy elfedje az inas nyakán éktelenkedő hegeket.
Valami nagyon nem stimmelt: folyamatosan fáradt volt, a hamuszürke sebhelyek lassan az egész testét beborították. Szemei karikásak, beesettek lettek, mozgása egy öregemberére emlékeztetett.
Beszélnie kell a szabóval.
***
Út közben mintha harminc évet öregedett volna. Sajgott minden porcikája, és a látása is egyre homályosabbá vált. Mindenütt apró, fekete szurokpöttyök kísérték bizonytalan lépéseit. Az öltöny azonban most is teljes pompájában fénylett. Sehol egy gyűrődés, sehol egy koszfolt.
A szabó már a bejárati ajtó előtt várta, egy csésze feketét kortyolgatva.
– Ááá, Mr. Whitmore! Örülök, hogy látom! Hallottam ám a sikereiről! – kacsintott az íróra.
– Maga szemétláda… Maga utolsó… szemét szarházi! Mit tett velem? – zihálta az író. Le kellett ülnie az alacsony kőkerítés szélére.
– Nem értem, mire gondol! Biztosíthatom, hogy minden a szerződésben foglaltak szerint zajlik: Ön megkapta a hőn áhított sikert…
– A tetves… öltönye… mintha… mintha elszívná minden erőm… – vágott közbe Miles. Szavai lassúak, töredezettek voltak.
– …cserébe a lelkével fizet. – fejezte be a mondatot a szabó.
– Én ezt… nem értem… – rövid szünetet tartott, mélyeket lélegzett.
A szabó türelmesen álldogált.
– Fél év… fél év jutott…
– Mr. Whitmore. Valakinek ennyi sem jut egész életében. Magának – ha rövid ideig is – megadatott az, ami oly keveseknek. Mutasson hát némi hálát! – mondta és kiitta a csészét.
– Hálát? – csattant fel Miles minden erejét összeszedve. – Mitől… különlegesebb Johnny Depp… hogy huszonkét év… elteltével… épphogy csak látszik… rajta… valami?
– Ó, én azt hittem, ez az Ön számára is világos: Mr. Depp ujján a gyűrű kis felületen érintkezik a bőrével. Maga egy egész öltönyt hord, barátom.
Miles lélegzete elakadt, szemei elkerekedtek. Némán meredt a szabóra.