A hajnali levegőben tenger és frissen mosott ruhák illata keveredik. Antonio a cipője orrát bámulja, ahogy csendes léptekkel, sebesen halad a szűk sikátorokkal szabdalt utcákon. A lámpaoszlopok sárga fényében árnyéka sebesen megelőzi, majd lemarad mögötte.
Hosszú évek óta járja ezt az útvonalat, valószínűleg behunyt szemmel is odatalálna. Mint általában, most sem tudná felidézni a megtett táv nagy részét, gondolatai máshol járnak. A gondviselés azonban biztos kezekkel kíséri.
Pár ablakban világosság támad, sötét foltok ásítanak az áttetsző függönyök mögött: a város most fordul a másik oldalára.
Csend. A korán kelők jutalma.
Fél négy után pár perccel a vasrács tompa morajlás kíséretében felgördül. A villanykörték álmos zúgással fényárba borítják a barátságos helyiséget.
Antonio a megszokások embere. Minden reggelt ugyanazzal a rutinnal indít: fát pakol a kemencébe, áram alá helyezi a gépeket, előkészíti a tésztát, felmossa az üzletet, végül kávét főz. Utóbbit szigorúan feketén fogyasztja két szál Nazionali és egy pohárka Amaro kíséretében a bejárat előtt, amíg szárad a kő. Minden mozdulatára lisztpermet hull kötényéről, vékonyan beborítva ütemesen doboló lábfejét.
A pékség híre messzire ér: a távoli Vomeroból is járnak hozzá vásárolni, holott út közben több tucat sütöde található. Titkát sokan próbálják megfejteni, irigyei is akadnak szép számmal, a faggatózásra titokzatos mosoly a válasz: nincsen semmiféle rejtély. Szeretni kell az ételt, és az életet.
Hősünk az utóbbit nagykanállal fogyasztja; nem kettő, sokkal inkább négy végén égeti a gyertyát. Elvált pasas, aki második fénykorát éli. Ha vásárlója vagy, és a gyengébbik nemhez tartozol, jó eséllyel közelebbről is ismered a hálószobáját. A vérében van az udvarlás.
Ha engem kérdezel – bár a pékség valóban kitűnő árujáról ismert –, Antonio sokkal többre vihette volna, ha nagyobb energiát fordít a terjeszkedésre, mint a légyottokra.
Rádiót kapcsol, hanyag mozdulattal megszámolja a váltót, majd az ajtóhoz lép és nagyra tárja. Nyitásra kész.
A pultra támaszkodva, ujjaival a zene ritmusára dobol. A pénztárgép oldaláról élénk rúzsfolt bámul szégyentelenül egyenesen a szemeibe. Önkéntelenül elmosolyodik, eszébe jutnak az előző napi zárás emlékei. Az élet szép. Néha kifejezetten csodás.
Tipegő sarkak kopogása hallatszik. Mint minden szombat kora reggel, ma is Francesca az első vásárló. Francesca kedvence a frissen sült, vajas cornetto. Hármat vásárol, és egyet már távozáskor, az ajtóban jóízűen elfogyaszt.
– Buongiorno, Francesca! Milyen csinosak vagyunk ma reggel! Csak nem randevúra készül? – hízeleg Antonio.
Francesca egykedvűen legyint.
– Túl vagyok én már azon, hogy a rosseb vinné el!
– Ne mondjon ilyet, kedvesem, hiszen csak úgy ragyog!
– Ragyog az anyád valaga! A vak is láthatja ezt az aszott bőrt! – mutat a kezére.
– Ugyan már! És a belső értékek?
Némán egymásra merednek. Hosszú pillanatokig farkasszemet néznek, majd hangos nevetésben törnek ki.
– Elég a mellébeszélésből, fiacskám! Adj hármat a legszebb cornettoból, és már itt sem vagyok!
– Mindig a rohanás… – Antonio úgy tesz, mintha mélyen sértené az asszony viselkedése. Zacskóba ejt három karamellszínű süteményt. – Még valamit naccsága?
– Más nem lesz, te gazember!
Minden látszat ellenére remekül megértik egymást. Antonio gyorsan ráérzett, mivel lehet Francescát elvarázsolni, Francesca pedig kifejezetten igényli ezt a fajta bánásmódot a minden hájjal megkent péktől.
Az asszony elmúlt nyolcvan, és aligha akad nála élesebb bírálója a kormányon lévő rendszernek. Meggyőződése, hogy birtokában van a tudásnak, amely segítségével gördülékenyebben volna működtethető az ország, ha valaki venné fentről a fáradtságot és végighallgatná végre.
Az ajtón kilépve nagyot harap friss szerzeményének ropogós végéből. A maradék kettőt majd otthon, a kávé mellé fogyasztja.
Séta közben örömmel állapítja meg, hogy ma sem várható zápor, a rádióban hallottakkal ellentétben. Ezek meg a drága berendezéseik, egy napra sem látnak előre rendesen. Bezzeg Francesca ízületei! Mind tévedhetetlen.
Hazaérve hosszasan szöszmötöl a bejárati ajtóval: sosem szokja meg a zárcsere miatti új kulcsokat. A hűvös lépcsőházban ráérősen araszol felfelé a négy fordulónyi emeleten.
Az előszobából egyenesen a kis konyhába igyekszik, a kávé alá gyújt, majd a cornettokat az erkélyen álló asztalkára helyezi.
A szemközti szomszéd fürdőszobájának nyitott ablakán vastag páraréteg ül. Gőz gomolyog és vidám füttyszó hallatszik bentről. A fürdőszoba az özvegy Giuseppe Marinelli lakásának szerves részét képezi, akinek szemmel láthatólag problémás az élete neje halála óta. Francesca szerint legalábbis.
Megállapítása megfigyeléseken alapszik: kéthetente, csütörtökönként a postás menetrendszerűen méretes dobozokat kézbesít neki, melyekkel azon nyomban eltűnik a lakásában. Ugyan a csomagok tartalma egyelőre rejtély, Francesca úgy sejti, az egyébként ártalmatlannak tűnő szomszédja rosszban sántikál; jobb, ha szemmel tartja.
Giuseppe ébresztőóra nélkül kelt. A biztonság kedvéért felhúzta ugyan, de szüksége nem volt rá. Jó ideje képtelen öt óránál többet az ágyban tölteni.
Könnyed mozdulattal megszabadul a derekára csavart törölközőtől. A dohányzóasztalon álló dobozból csokoládéízű pralinét ejt a szájába, majd esetlen, táncos léptekkel a fürdőszobába csoszog. Sebtében megborotválkozik, és olcsó arcvizet locsol magára. A penge okozta sérülésekre toalettpapír korongokat illeszt, melyek bőréhez tapadnak és azonnal elszíneződnek. Maradék haját gondosan átfésüli feje tetején a bal oldalra, belebújik kedvenc ingébe, megszabadul a rögtönzött tapaszoktól, és sietős léptekkel elhagyja a házat.
Útja a méltán népszerű La Tazza di Brezza elnevezésű kávézó felé viszi. Komótosan elhelyezkedik kedvenc asztala mögött, ahonnan tökéletes kilátás nyílik az egész térre. Pár perc elteltével felbukkan a pincérnő a szokásos amorettoval és egy kupica limonchelloval.
Giuseppe felhajtja az italt, a kávéba két szem cukrot ejt, és addig kavarja, míg teljesen fel nem oldódnak. Az első korty után lopva végigsandít magán: a mellkasa alatt terebélyes izzadságfolt éktelenkedik. Igazít az ingen, végigsimít szélfútta haján, majd karjait maga előtt keresztbe fonva kényelmesen hátra dől és mozdulatlanul várakozik.
Az előkészületek a huszonnyolc éves Giulia Bianchinek szólnak, aki remélhetőleg néhány perc múlva felbukkan a fal takarásából. Giuseppe egész reggelét e pár másodperc köré szervezi minden áldott szombaton.
Három hónapja figyelt fel a lányra, mikor egy órával később érkezett törzshelyére, mert a belvárosban egy péknek segített tartani az üzlet ajtaja fölött elakadt rácsot. Ekkor pillantotta meg először a kerékpáron suhanó tüneményt. Attól a naptól fogva igazítja az addig megbonthatatlannak hitt, évek óta működő rutinját az új időponthoz.
És akkor megtörténik: a fal mögül előbukkan Giulia lassított felvételként közeledő alakja. Olajzöld kerékpárján fonott kosár, áttetsző, nyári ruhája légiesen libben utána. Széles vigyorral Giuseppe felé int.
– Nagyságos uram! Buongiorno! – kiáltja, mintha régi ismerősök volnának.
Giuseppe karja a magasba lendül, arcára megilletődött vigyor ül. Hang képtelen elhagyni a torkát.
A lány amilyen hirtelen érkezett, el is tűnik szem elől a tér túlsó oldalán. Mindössze pár pillanat az egész, Giuseppe számára azonban ez a rövid idő visszaad valamit rég elveszett ifjú éveiből.
Biztos forrásból tudom, hogy a környéken élő férfiak túlnyomó többsége ugyanilyen esetlen módon viselkedik, valahányszor összefut vele. Mert Giulia igazán különleges teremtés: napszítta, szőke haját fonott copfban hordja, meleg, barna szemeit tejútrendszerszerű szeplőhalmaz keretezi, és mint egy vele született rendellenesség, amitől képtelenség megszabadulni; telt ajkai folyton mosolyra állnak, kivillantva hibátlan fogsorát.
Giulia hosszasan bolyong kosarával a piacon a friss gyümölcsöt, zöldséget és húsokat kínáló asztalok sűrűjében. Kedvesen elbeszélget, úgy tűnik, mintha mindenki legjobb barátja lenne. Élvezettel szívja magába a nyüzsgés minden felé áramló jótékony energiáját.
Otthon aztán a konyhapultra pakol, végigsimít macskája puha, szőrös hátán, majd frissen darált kávéval tölti meg a kávéfőzőt. Két csészét és puha, almaízű aprósüteményt vesz elő a szekrényből.
A konyhaablakon át feltűnik a postás távoli alakja. Giulia vigyorogva siet ki a ház elé. Messziről integetve, nagy mosollyal köszönti legkedvesebb barátját.
– Buongiorno, Salvatore! – kiáltja, és szökken egyet, ahogy az öreg felé lépked.
Salvatore arca felragyog. Pár évvel ezelőttig elképzelni sem tudta volna, hogy egy nálánál sokkalta fiatalabb nővel kerül közeli, mély barátságba. Az élet azonban, ahogy mondják, kiszámíthatatlan.
Az öreg nyugdíjazás előtt álló postás, önszántából soha egy napot sem hiányzott a munkából, legfeljebb betegség miatt, akkor is csak rövid időre. Régimódi ember, aki egész életében komolyan vette hivatását: a birtokában lévő kézbesítetlen vagy visszaküldött levelek tömkelegéből egyet sem bontott fel soha, hatalmas gyűjteményét az alagsorban, felcímkézett dobozokban tárolja, évszám szerinti rendezésben.
– Giulia! Buongiorno! – A fiatal lány megjelenése általában munkaidejének végét is jelzi. Ma azonban kissé máshogy alakította a sors a napirendjét.
– Hogy vagyunk ma? – kérdi Giulia.
– Komótosan kedvesem, komótosan.
– Ha végzett mára, éppen kávé készül. Gondoltam van kedve csatlakozni így, munka végeztével. – utasítja a lány megjátszott, ellentmondást nem tűrő hangon. Kettejük között a magázódás nem véletlen, de ez egy másik történet, nem jelen elbeszélésünk tárgya.
– Amennyiben az a kávé megvárja, amíg az utolsó levelekkel visszasétálok két utcányit, ezer örömmel!
– Visszasétál? – kerekednek el Giulia szemei.
– Igen. Nos, Signor Moretti és a neje a ház előtt… Hogy is mondjam? Éppen megbeszélést tartottak. Amit az egész utca hallott, még a zárt ablak mögött élők is. Jobbnak láttam, ha nem zavarom meg az eseményt. Így kénytelen vagyok visszaballagni, hogy kézbesíthessem a leveleiket.
– Akkor szedje a lábait, vigye a leveleket, aztán várom egy kávéra és süteményre!
Az öreg elmosolyodik, táskájába túr és egy különleges, színes borítékot húz elő.
– Ez kegyedé. Ha jól sejtem, sokat utazott, míg ideért.
Giuliának hét idegen országban élő levelezőpartnere van. Úgy érzi, van valami különleges romantikája a kézzel írt szövegnek. Mind közül a legkedvesebb számára Masahiro-san, egy idős japán férfi, és a macskája. Masahiro-san legutóbbi levelében elújságolta, hogy új helyre költözött, a belvárosból egészen a külváros széléig. Eladta kis kézműves üzletét és mostantól a macskájának és a kertjének él. Polaroid képet is mellékelt, ami őt és Shirot, a macskáját ábrázolják a kertben.
Salvatore, kezében az utolsó levélköteggel az utca végén óvatosan körbenéz, majd hosszasan fülel. Semmi. Határozott léptekkel megindul a harminchatos házszámhoz tartozó postaláda felé. A gondozott előkert csendes, úgy tűnik, Signor Moretti és neje között elült a viszály. Megáll a kerítésnél, a postaláda nyílásán beejti a leveleket.
Ekkor hangos robajjal kivágódik a bejárati ajtó, Marco Moretti lép ki rajta feldúltan. Arcáról patakzik a veríték, vörös képpel, megvadult bikaként fújtat. Ökölbe szorított kezeivel egyenesen Salvatore felé tart.
– Marco, kérlek! Marco, ne tedd ezt! – kiabál kétségbeesve a nyomában neje, Isabella. Két kezével, és egész testsúlyával igyekszik felbőszült férjét visszatartani, ő azonban könnyedén lehámozza magáról a görcsösen kapaszkodó ujjakat, és megállíthatatlanul vonul tovább.
Salvatore gyomra összerándul, lábai gyökeret vernek. Ijedten mered a tajtékzó férfira.
– Jó napot, Salvatore! – köszön szája sarkából Marco, ahogy elhalad az idős férfi mellett.
– Signor Moretti! – biccent Salvatore halkan.
Isabella a kerítéshez ér, pironkodva a postásra néz, sajnálja, hogy az szemtanúja a jelenetnek. Egy utolsó, kétségbeesett kísérletet tesz:
– Marco! – kiáltja. A férfi nem reagál, csak némán tör előre.
Az asszony visszarohan a házba, a telefon után nyúl, és kapkodva tárcsáz. A hívott szám nem elérhető. Elkerülhetetlen hát.
Isabella Ferrara minden porcikájában igazi végzet asszonya: ruhája tökéletes szabású, parfümje visszafogott, csípője kecsesen riszál. Magassarkú, feszes konty, leheletnyi smink és a környéken szájra kelt pletykák hada.
Marco Moretti minden mérgének egy belvárosi pék az oka. A belvárosi pék átlépte azt a bizonyos határvonalat, mi több, páros lábbal átugrotta azt, és egész testével a vonal mögött landolt: titkolt viszonyba keveredett a nejével.
Képtelen uralkodni az érzésein. Úgy véli, az ügy rendezésének egyetlen módja, ha revansot vesz. Mint férfi, a férfival, szemtől szemben. Beveri a képét, és kész.
Eltökélten, határozott léptekkel halad a belváros felé. Mindössze egy alkalommal áll meg pár pillanatra: egy padkakő miatt, amely elmozdult a helyéről, és bosszúja eszközeként, megkerülhetetlenül útját állja. Felemeli a követ, izzadtságtól nedves mellkasához szorítja és tovább indul.
Ezt érdemli. Annyi év kitartottság után a cafka egy semmirekellővel szűri össze a levet. Egy belvárosi pékkel.
Többen értetlenül bámulnak a jól öltözött, nagy darab férfira és a kőre, fürge mozdulattal kitérnek az útjából. Marco arca lángol, piszkos inge a testéhez tapad.
Antonio sütödéje. Jól ismeri a helyet, hallotta a pletykákat is, de, hogy pont az ő nejével…
A kirakatra mered. A villany ég, nincs mozgás, sehol egy lélek.
Elképzeli, ahogy a lisztes kezek neje vonagló testén felfedezőútra indulnak. A harag állomáson átszáguldó tehervonatként önti el az agyát. Felszívja magát, dühtől eltorzult arccal feje fölé emeli a méretes követ. Teljes erejéből lendít rajta, vaskos karjaival röviden kíséri, majd útjára engedi velőt rázó ordítás kíséretében.
A kő könnyedén úszik a levegőben. Az idő lassul, a környék elcsendesedik.
A kirakat éles csörömpöléssel darabjaira hullik, millió szilánk pattan szerteszét.
Az éles hangra Antonio riadtan felegyenesedik a pult takarásából.
– Vaffanculo! – éppen csak ennyi ideje marad, miközben egy pillantást vet a felé tartó veszedelemre.
A kő egyenesen a homloka közepén landol, azonnal sötétbe borítva mindent.
Valaki felsikolt.
Marco arcizma megfeszül, szája széle megremeg. Néhány másodpercig mozdulatlanul áll, aztán megfordul, és elindul hazafelé.