Igen, az Édenkert pontosan úgy fest, ahogy elképzeled: a hőmérséklet kellemes, egy rövidnadrág és póló bőven elég. Könnyed nyári szellő fésül a selymes fűszálak közé, illatos virágszirmok milliói bolyongnak a levegőben madárcsicsergés ritmusára. Önfeledten szaladgálnak az állatok a hatalmas legelőkön, és vattacukor formájú felhők dagonyáznak a valószínűtlenül kék égbolton.
Boldogság, ameddig a szem ellát.
Szóval olyan igazi, erőltetett, giccses jelenet.
Az idillt mindössze a Kert egy félreeső zugában, a frekventált réttől kissé keletre álló almafa törte meg. Ágai roskadoztak a napfényben szikrázó, lédús gyümölcsöktől. Mintha valakinek nem is lenne más dolga, mint minden egyes darabot napjában kétszer fényesre suvickolnia.
A fa törzsét alacsony kerítés vette körbe, melyet egy átlagos, százhetvenöt centiméter magas ember játszi könnyedséggel átléphet. A deszkákra szegezve, messziről is jól látható tábla hirdette a veszélyt minden arra járó számára:
VESZÉLY! VESZÉLY! VESZÉLY!
A GYÜMÖLCS ÉRINTÉSE TILOS
ÉS ÉLETVESZÉLYES!
A Kígyó hetek óta szemmel tartotta a Kertben sétálgató Istent és teremtményét. Ezek ketten látszólag jól megértették egymást, amitől kirázta a hideg: nevetgéltek, késő éjszakába nyúlóan beszélgettek, és órákon keresztül kergetőztek az eddig elkészült, tizenkétféle állattal.
Neki kellene ott állnia Isten jobbján! Ketten kezdték az egész bizniszt, erre tessék: egy pillanatra nem figyel, és ott terem az ember, aki kigolyózza szilárdnak vélt helyzetéből. A nagy egyetértést látva a Kígyóból előtörtek a régi sérelmek, melyeket az elmúlt hónapok alatt sem sikerült feldolgoznia, pedig Isten a tanúja, próbálkozott minden manapság divatos módszerrel: mindfulness, ultrarövid terápia, mindhiába. Egyetlen megoldás maradt csupán: a bosszú.
Isten saját kreálmányát fogja ellene fordítani: a pasas közelébe férkőzik, és eléri, hogy egyen az almából.
Mint minden lelkiismeretes alkotót, őt is időről időre gyötörte a gondolat, hogy remekműve nem elég jó. Talán az ananász. Vagy mangó? A/B tesztre nincs ideje, csak egy dobása van, nem szúrhatja el! Ráadásul úgy kell intéznie, hogy Isten ne fogjon gyanút.
A helyzet kétségbeejtő volt, de nem reménytelen.
A Kígyóban körvonalazódott egy ördögi terv.
***
A tábortűz köré sereglett állatok Isten és Ádám hangos nevetésére felkapták a fejüket, majd, ahogy a hangzavar alább hagyott, visszafeküdtek és tovább bámulták a parázsló faágakat.
– Az elefánt tényleg klassz, de nekem a ló a kedvencem – vigyorgott Ádám.
– Igazán? – kérdezte derűsen Isten. Elégedettnek tűnt, a világ kirakós részei lassacskán a helyére kerültek. Bőven akadt még tennivaló, de határozottan látszott az út vége.
– Igen. Tudod, olyan… hogy is mondjam… Olyan gyors, meg minden.
– Mhm, gyors. – Isten felírta a jegyzetfüzetének PRO oszlopba a GYORS szót. – Mit szeretsz még a lovakban?
Ádám maga elé meredt.
– Hú, nem tudom. Ezen még így nem gondolkoztam…
– Nem gond, már így is sokat segített a visszajelzésed!
Ádám szemmel láthatóan kimerült volt. Isten a batyujába tette a jegyzettömböt és feltápászkodott.
– Későre jár, ideje indulnom, holnap rengeteg munka vár rám. Jó éjszakát, Ádám! – mondta halkan, és megindult a műhely felé.
– Ööö… Isten, egy pillanatra még! – szólt utána a férfi, bizonytalanul elharapva a szavai végét.
– Parancsolj!
– Lenne itt még valami, ha nem bánod…
– Persze, ki vele!
– Igen, nos… Khm. Azt kérted ugye, hogy ne menjek a tudjuk minek a közelébe.
Isten arca elkomorodott.
– És én nem is mentem arra! Még csak rá sem néztem! De tényleg. Csak tudod… nem értem ezt az egészet. Minek van ott, ha még csak oda sem mehetek?
Az Úr nem számított erre a kérdésre. Igazság szerint azt gondolta, már rég túl vannak ezen és Ádám nem fog kérdezősködni. Úgy látszik, tévedett, stratégiát kell váltania! Visszaballagott a tűz mellé, leguggolt Ádám elé és megszorította a vállát.
– Ez egy régi ügy, amiről nem szívesen beszélek! Legyen elég annyi, hogy nem minden az, aminek látszik! Óvatosnak kell lenned és meg kell válogatnod, hogy kikkel állsz szóba.
Ádám zavart arckifejezéséből arra következtetett, hogy a férfi továbbra sem érti.
– Nézd. Egyszer talán elmesélem majd az egész történetet, most még nem vagy készen rá. Tedd, amit eddig, és ne felejtsd el: az én ajtóm mindig nyitva áll, ha elbizonytalanodsz!
Ádámot furcsa melegség töltötte el, úgy érezte jó kezekben van. Elmosolyodott.
– Köszönöm.
Isten jóságosan megpaskolta az arcát, majd felegyenesedett és elballagott. Ádám figyelte az Úr távolodó alakját, amíg az teljesen bele nem veszett az éjszaka sötétjébe. Akkor hanyatt feküdt, a Tejutat bámulva mély álomba szenderült, és közben arra gondolt, hogy igazán jó dolga van.
***
Másnap reggel megfürdött a tóban, egy kicsit szaladgált az állatokkal, reggelire gyümölcsöt evett és fél órát énekelt a tisztáson. Háromnegyed tízre gyakorlatilag a végére ért az aznapra tervezett teendőinek. Elhatározta, hogy beszél Istennel: megkéri, teremtsen egy új állatot neki. Na nem mintha az eddigiekkel bármi problémája lenne, de egy új példánnyal hetekre leköthetné magát.
A műhelyhez érve Isten nagyon elfoglaltnak tűnt: a szentjánosbogarak még mindig nem működtek tökéletesen, a tengerek és óceánok vízén lágyítania kellett és a csillagok fényével is akadtak problémák éjjelente. Ki sem látszott a munkából.
Ádám nem akart zavarni, a földet rugdosva, fel-alá járkált a nyitott kapu előtt. Egy kavics röptében eltalálta a munkapad lábát, a fémes hangra Isten összerezzent, és felkapta a fejét.
– Ádám! Örülök, hogy látlak! – levette a fülvédőt. – Mi járatban?
– Tudod, én csak… – rövid szünetet tartott. – Szóóóval…
Isten a füle mögé helyezte a ceruzáját és sürgetőleg Ádám felé fordult.
– Szóval?!
– Szükségem lenne egy új állatra! – hadarta habozás nélkül.
– Mi a baj a régiekkel?
– Ó, semmi. Nagyon jók a régiek! Fantasztikus munkát végeztél!
Isten tanácstalanul bámult rá.
– Tudod, most igazán nem alkalmas az időpont. Egy seregnyi hibajavításon dolgozom. Gyere el jövő héten és akkor visszatérünk a kérésedre, rendben?
– Jövő héten?
– Igen. Ez a legkorábbi szabad időpontom.
– De unatkozom! – szaladt ki Ádám száján. – És neked két perc az egész! Kérlek!
Isten nagyot sóhajtott.
– Rendben, kapsz egy új állatot. Aztán a hétre zárul Isten mókatára!
– Nem zavarlak, ígérem! – vágta rá Ádám csillogó tekintettel.
Az Úr egy üres, A4-es papírt vett elő, és rajzolni kezdett. Forgatta a lapot, méricskélt, radírozott, satírozott és kiegészített. Pár perc múlva elégedetten bólintott. Ádámhoz fordult:
– Állj egy kicsit hátrébb, kérlek, és takard el a szemed!
Ádám felkapott egy munkavédelmi szemüveget, az orrára biggyesztette és két lépést hátrált. Isten kecses mozdulattal a levegőbe rajzolta az új állat sziluettjét.
TA-DAAA!
– Hát, ez mi? – értetlenkedett Ádám, miközben kezével árnyékot tartva, hunyorogva nézett felfelé.
– Zsiráf. Az a neve, hogy zsiráf. És most eriggyetek játszani!
Ádám nem egészen ilyen állatra gondolt, de mindig tudta, mikor kell csendben maradni. Fogta magát, intett a hosszú nyakú lónak és elballagtak a dús legelők felé.
***
Két nap sem kellett hozzá, az egyetlen férfiú rájött, hogy a furcsa jószággal nem tud mit kezdeni. Nem érte fel, az állat nem engedte, hogy a hátára üljön, és ami a legrosszabb: ez az izé állva alszik. Nincsenek egy hullámhosszon.
Előkereste a blokkot és visszaterelte a zsiráfot a műhelyhez.
– Valami gond van? – nézett rá Isten türelmetlenül.
– Ööö… Tudod, hogy én szeretem minden munkád…
– Igen?! – vágott közbe Isten.
– De ez… ez most nem sikerült annyira. Nem érzem a kötődést! – mutatott hol az állatra, hol magára.
Isten csípőre tette a kezeit, megcsóválta a fejét és az ég felé nézett.
– Értelek. – A kelleténél hosszabb szünetet tartott. – Az állatok teremtése alapos tervezést igényel. Nem szeretem a kapkodást! De tudod, mit? Megígérem, hogy holnapután kapsz egy másik állatot, rendben? Sőt, együtt visszük le a tóhoz fürdeni. Na, ez hogy tetszik?
Ádám nem volt meggyőzve, de jobbnak látta, ha nem kekeckedik. Mosolyogva bólintott. Isten visszatért a munkájához, ő pedig csalódottan elballagott.
A szorító érzés a mellkasában csak nem akart múlni; érzékenyen érintette a visszautasítás. Az új állatot nem értette, a többit kissé unta már, Isten pedig folyton elfoglalt volt. Betöltetlen űrt érzett legbelül, ám maga sem tudta megfogalmazni, mire vágyik.
Unatkozott. Szeme a távolban álló almafára tévedt.
Abból nem lehet baj, ha elsétál odáig és megnézi magának, mitől óvja annyira Isten. Az árnyék is jól esne, plusz, a domboldalról belátná az egész völgyet.
***
A Kígyó a leveleket rendezgette, hogy kívánatosabbnak látszódjék a fa, amikor a domboldal takarásából megjelent Ádám, és egyenesen felé tartott.
Páni félelem lett úrrá rajta, elejtett mindent a kezéből zavart kapkodásba kezdett: nem így tervezte, nem készült fel eléggé, ez így keresztülhúzza minden számítását!
Elég! – csattant fel magában. Orrán át nagy levegőt vett, majd maga elé suttogta: Képes vagyok rá! Ez mindig beválik. A közeledő férfira pillantott, arcán az izmok megfeszültek.
Ádám a kerítéshez ért, körbejárta a fát, majd hangosan felolvasta a tiltó táblát.
Ennyi lenne az egész?
A gyümölcsök nem tűntek különösebben veszélyesnek.
A Kígyó füttyenteni próbált, de három sikertelen próbálkozás után inkább odakiáltott:
– Ssssziaaa!
Ádám összerezzent és a hang irányába fordult. Szemei elkerekedtek: az egyik ág megelevenedett, és egyenesen őt bámulta.
– Hát ez… – motyogta maga elé.
– Bocsáss meg, nem akartam rád ijeszteni! – mondta nyájasan a Kígyó.
– Ja, nem, csak… – dadogta Ádám, miközben karjaival apró köröket leírva, zavartan mutogatott a völgy felé.
– Igen, az ott az össsszes állat. Én vagyok a plusz egy fő.
– De… Sosem hallottam még rólad!
– Miért nem lepődöm meg ezen?! – nevetett fel a Kígyó. – Az ilyen intelligens emberek elől, mint amilyen te is vagy, általában eltitkol a Mindenható.
– Eltitkol? Mi oka lenne rá?
– Nos, Isten is tudja, hogy két dudás nem fér meg egy csárdában.
– Dudás? – ismételte Ádám csodálkozva.
A Kígyó látta, hogy ezzel nem megy semmire, nem Ádám a legélesebb kés a fiókban; másfelől kell közelítenie.
– Nem érdekes! – legyintett a farkával. – Ádám. Tudod te, mi az a gasztronómia?
– Gasztromónia? Nem én.
A Kígyó lassan hatig számolt magában. Rengeteg erejébe telt, hogy uralkodni tudjon magán. Remegő szájjal folytatta:
– Felejtsd el! Bizonyára agyadra ment a nagy magány.
Ádám szeme felcsillant. Hát persze, a magány! Egész végig ott volt a megfejtés az orra előtt: hiába vették körbe állatok, hiába beszélt Istennel órák hosszat, a nap nagy részét egyedül töltötte. Nem volt kivel megosztania az érzéseit.
– Magányos vagyok! – kiáltotta felismeréstől csillogó tekintettel a megrökönyödött Kígyó felé.
– Cssssst! Halkabban pajtás! – csitította a Kígyó. – Nem kell mindenkinek tudnia, hogy miről beszélünk!
– Bocsánat! Csak tudod, te vagy az első, aki átlátja a dolgokat! – folytatta suttogva Ádám.
A Kígyó szemhéjai félig leereszkedtek, elmosolyodott.
– Hát persze, Ádám! Hiszen mi jó barátok vagyunk! – hízelgett. – Nem vagy… esetleg… éhes?
– Á, nem köszi! Reggeliztem.
– Egy finom almát, talán?
Ádám leeresztette a vállait.
– Nem ehetek – hüvelykujjával a távolban álló műhely felé intett. – Megtiltotta.
– Ugyan már! Nem kell megtudnia! – A Kígyó arra gondolt, hogy még életében nem játszotta ilyen jól a szerepét.
– Nem lehet. Nem kell a balhé! De azért köszi!
A Kígyónak el kellett fordulnia, hogy az ember ne lássa az arcára kiülő, fortyogó érzelmeket. Ekkor azonban villámcsapásként hasított belé minden galád tervek ősanyja, a cselszövés csúcsfoka. Ádám felé fordult, és közelebb húzódott hozzá.
– Én tudom ám, mire van szükséged! – játékosan fel-le járt a szemöldöke.
– Igazán? És mi lenne az?
– Egy nő – suttogta.
– Nő?
– Úgy ám! Egy nő. Aki olyan, mint te, de mégsem. Aki meghallgat egy nehéz nap után. Aki ott áll mögötted, történjék bármi! Aki megajándékoz egy gyermekkel. – szünetet tartott, nyelve végigszaladt ajkain. – Aki süt rád.
Ádám csillogó szemmel hallgatta a Kígyót. Egyre inkább úgy érezte, hogy a nő az, ami hiányzik az életéből. Egy nőre van szüksége!
– Igen! Kell egy nő! – kiáltotta örömében.
– Állj, állj, állj! – vágott közbe a Kígyó. – Először is: rendbe kell tennünk a… A lényeg, hogy nem ismerkedhetsz ebben a hacukában! Keresnünk kell neked a fügefalevél helyett valamit, ami jobban illik az egyéniségedhez!
Ádám az ágyékára pillantott.
– Mi baj a levelemmel?
– Olyan… hétköznapi. Ádám! Te sokkal több vagy ennél! Sikeres férfi vagy! Ezt kell mutatnod kifelé is!
A Kígyó tudta, hogy Isten a legapróbb részletekre is odafigyel, ezért – jó érzékkel, a lebukást elkerülendő – almalevél helyett a völgyben álló barackfa levelébe öltöztette újdonsült pártfogoltját.
A nap hátralévő részét együtt töltötték, remekül szórakoztak, és Ádám életében először berúgott a Kígyó saját készítésű borától.
***
Másnap szörnyű fejfájásra ébredt, a gyomra tótágast állt, és úgy érezte, az egész tó vize sem lesz elég szomja csillapítására. Ennek ellenére élete egyik legjobbjaként gondolt a Kígyóval átmulatott éjszakára. Halványan derengett neki, ahogy újsütetű barátja a fülét rágta: forduljon Istenhez segítségért a nő kapcsán.
Az egész délelőttöt és a délután nagy részét a lesötétített fekhelyén töltötte. Délutánra elmúlt a hasogató fejgörcs, és kezdett megéhezni. Átsétált a műhelyhez.
– Valami baj van? Olyan sápadtnak tűnsz! – fogadta Isten összeráncolt szemöldökkel.
– Nem, minden rendben. Azt hiszem, csak erjedt gyümölcsöt ettem.
– Erjedt gyümölcsöt? Meg tudod mondani, hány napos lehetett, amikor erjedni kezdett? Mert akkor állítok rajta! – Isten a jegyzetei közé túrt.
– Fogalmam sincs. Talán pár napos. De most nem ezért vagyok itt!
– Akkor?
– Tudom, hogy a héten már nem kellene, hogy zavarjalak a magánügyeimmel, de kitaláltam a megoldást a helyzetemre.
– A helyzetedre? – nézett kerek szemekkel Isten. Ádám mellé lépett. – Miféle helyzetedre?
– Hát, tudod! Te elfoglalt vagy, az állatok már nem tartogatnak túl sok meglepetést… Eszembe jutott, mivel foglalhatnám le magam úgy, hogy közben neked sem kellene soron kívül extra példányokat készítened.
Az Úr nem volt hozzászokva, hogy mások állnak elő ötletekkel, arra rendezkedett be, hogy a visszajelzések alapján ő szállítja az újdonságokat. Őszintén meglepték Ádám szavai.
– Ööö… Rendben. Csupa fül vagyok! – dadogta.
– Arra gondoltam, hogy kellene mellém egy nő. – Alig láthatóan hátralépett, mintha tartana szavai következményeitől.
– Egy nő? – bukott ki Isten száján.
– Egy nő.
– Hm. Egy nő! – két ujjával megdörzsölte szakállas állkapcsát. – És hogy gondoltad te ezt a nőt?
– Hát, tudod! Aki olyan, mint én, de mégsem. Aki meghallgat egy nehéz nap után. Aki ott áll mellettem, történjék bármi is! Aki süt rám. Aki megajándékoz egy gyermekkel.
Az Úr ebben a pillanatban rájött, hogy Ádám sokkal eszesebb, mint gondolta. És a nő tekintetében egy lépéssel előtte járt.
– Az utódlásra eddig ebben a formában még nem gondoltam, de kézenfekvő megoldásnak tűnik. – mondta elgondolkodva.
Ádám arca felvidult.
– Akkor kapok egy nőt?
Isten a szemébe nézett. Hosszasan vizsgálta, közben végigpörgette magában a lehetőségeket. Végül kibökte:
– Igen – bólintott. – Tudod, azt hiszem ez nagyszerű megoldás. Bár nekem jutott volna eszembe!
Ádám ököllel a levegőbe csapott.
– Ez azzzzz!
– Figyelj rám! Most menj haza, pihenj és igyál sok vizet! Egyél gyümölcsöt, töltődj fel! Gyere vissza hétfőn! Egy kisebb beavatkozásra lesz szükség, de… Kapsz egy nőt.
Ádám elsápadt.
– Miféle beavatkozásra?
– Semmiség – legyintett Isten. – Észre sem fogod venni! Úgyis több bordád van a kelleténél…
Ádám megtapogatta a bordáit.
– Szerintem pont annyi van, amennyi kell. Nem érzem feleslegesnek egyiket sem.
– A jobbik feledhez szükség van belőled is valamire. – felelte tárgyilagosan a Teremtő.
– Nem lehet ezt máshogy megoldani? Tudod, mint a többi állatnál! Csak rajzolj a levegőbe, és kész!
– Csak rajzolok a levegőbe, és kész? – ismételte meg az Úr. – Ez nem ilyen egyszerű! Az ember bonyolult téma. De megígérem, hogy fel sem fog tűnni a bordád hiánya!
Ádám úgy tett, ahogy azt Isten kérte: a hétvégét a tóparton töltötte, fürdött, napozott és gyümölcsöket evett. Próbálta figyelmen kívül hagyni az apró beavatkozást, annak ellenére, hogy mégiscsak a testéről volt szó. Ugyanakkor vakon bízott Istenben, és biztos volt abban, hogy nem esik maradandó bántódása.
***
Hétfő reggel nyolc órakor izgatottan állt a műhely ajtajában. Isten kávéval kínálta, leültette, és figyelmesen elolvastatta vele az ambuláns műtétbe beleegyező nyilatkozatot. Miután aláírta, felfeküdt az asztalra, és az Úr kérésére visszafelé számolt tíztől.
Négynél járt, mikor kezdett homályosodni a világ. A szemhéjai súlyossá váltak, a hallása tompult.
A kettőt már nem bírta kimondani.
Filmszakadás.
***
Két órával később tért magához. Isten szakállas árnyát látta maga fölé hajolni, és egy ismeretlen alakét. Ahogy visszanyerte a látását, megpillantotta a nőt. Soha életében nem látott még tökéletesebb teremtményt nála: szőkésbarna haja simogató vízesésként hullott vállaira, meleg barna szemei izzottak, szeplős arca hibátlan porcelánként csillogott. Egy fügefalevél helyett rögtön három takarta a testét.
– Jó napot! – köszöntötte Isten mosolyogva. – Hogy érzed magad?
Ádám felszisszent, ahogy próbált felülni.
– Csak óvatosan, még friss a heg! – figyelmeztette az Úr.
– Úgy örülök, hogy felébredtél, annyira aggódtam!
Ádám fájdalma egyszeriben semmivé foszlott a hang hallatán. Pislogni is elfelejtett, szótlanul bámult a nőre, mint égi tüneményre. Éva közelebb hajolt hozzá, és leheletnyi csókot nyomott az arcára.
A szívmonitor szapora pittyegésére a Teremtő levette a férfi mellkasáról az érzékelőket.
– Ádám, engedd meg, hogy bemutassam neked Évát! Éva, ő Ádám – mosolygott elégedetten.
– Olyan sokat hallottam már rólad! – lelkendezett Éva.
– Menjetek és ismerkedjetek! – mondta Isten. – És Ádám! Pár nap múlva, kérlek, gyere vissza egy rutinellenőrzésre! Vagy, ha időközben rosszul érzed magad. Holnapig kerüld a terhelést: séta, gyümölcs, sok folyadék, és ágynyugalom. Péntekre újra a régi leszel!
***
Teltek a hetek, a Kígyó elégedetten figyelte a távolból a férfi és nő között szárba szökő szerelmet. Minden a terv szerint haladt: Éva az ujjai köré csavarta Ádámot, Ádám pedig láthatóan egy lépésnyit sem volt hajlandó tenni Éva társasága nélkül.
A Kígyó úgy vélte, elérkezett az utolsó felvonás ideje.
Péntek kora délután, Isten magához hívatta Ádámot. A pár úgy látszott, nem akaródzik elszakadni egymástól, hosszasan búcsúzkodtak. Ádám a kertajtóból még visszaszaladt, átölelte Évát és hosszú percekig álltak némán összefonódva. A Kígyó unottan bámulta őket, és gondolatban keserű megjegyzéseket tett rájuk.
Mikor a nő végre magára maradt, és a ház körül sertepertélt, a Kígyó egy viasszal polírozott almát a fény felé fordított, a tükröződést pedig a távolban Éva arcára irányította. Számításai szerint a csillogás felkelti a figyelmét.
És lőn: nem kellett soká várnia, alig negyed órával később Éva megjelent a kerítés mellett.
– Halló!? – kiáltotta, miközben a fáról logó almákat és a környéket vizsgálta.
– Ssssziaaa! – köszöntötte a Kígyó. Szíve majd kiugrott a helyéről, mindössze karnyújtásnyira volt a régóta dédelgetett céljától.
Éva nem lepődött meg a hüllő láttán, még csak össze sem rezzent.
– A te tulajdonod a fa?
– Ahogy mondod, kedvesem!
– Nagyon tetszik! Ha nem nagy kérés, tudnál adni egy hajtást, vagy pár magot? Ültetnék a kertbe egyet.
A Kígyó szeme felcsillant. Ez így sokkal jobb: ő csak magot ad, aztán kimarad a buliból és kényelmesen végig nézi, ahogy terve az évek alatt bevégeztetik.
Ugyanakkor: ismét ilyen hosszú időn át várakozzon? Másból sem áll az élete, mint készülődésből.
Nem.
Ennek itt, és most véget kell vetni!
– Nem tehetem, a fa oltalom alatt áll! Tudod, sok errefelé a kókler és nem szeretném, ha visszaköszönne valahol egy genetikai keverék!
– Ó, ez érthető. – válaszolta Éva kissé csalódottan. – Azért köszönöm! Minden jót! – azzal sarkon fordult és elindult.
– Ne olyan sietősen! – kiáltott utána a Kígyó!
Éva megtorpant.
– Látom, nagy a boldogság a férfival! – kacsintott.
Éva elpirult.
– Igen, ami azt illeti, Ádám tökéletes férfi! Keresve sem találhatnék jobbat nála.
– Nagyon örülök a boldogságotoknak! Komolyan!
– Ez igazán kedves tőled! – mosolygott Éva.
– Támadt egy ötletem, itt, és most! Jó hatással van rám a csudás kisugárzásod Éva!
A nő széles mosolyából a Kígyó úgy ítélte meg, hogy célegyenesben van.
– Igazán?
– Bizony! Tudod, engem jó érzéssel tölt el, ha körülöttem boldogok az emberek. És mi adhatna nagyobb örömet, mint… – félbehagyta a mondatot.
– Mint? – kérdezte kíváncsian Éva.
– Mint egy naaaaagy tepsi almás pite! – a Kígyó diadalmasan kihúzta magát.
– Almás pite?
– Almás pite – bólintott a Kígyó. – Nézd. Minden férfi szívéhez a gyomrán át vezet az út. Nálam jobban senki nem ismeri Ádámot, az idejét sem tudom, mióta vagyunk így. – Farkával hurkot formált. – Öreg cimbi! Mindent tudok róla. Tényleg mindent! Azt is, hogy kísérletező típus. Biztosíthatlak, hogy almás pitét még sosem evett.
Évának lassan összeállt a kép: az almás pitével örök időkre belophatja magát Ádám szívébe. A Kígyó rátett egy lapáttal:
– Most nagyon őszinte leszek hozzád, Éva. Szimpatikus vagy nekem! Magabiztos, határozott nőnek tűnsz. Ami a szíveden, az a szádon. Úgy érzem, egy húron pendülünk.
Éva ismét elpirult, ajkain boldog mosoly jelent meg. A Kígyó folytatta:
– Aki a barátom, az családtag! A családtagokkal pedig közös tulajdon nagyanyám receptje. – elvigyorodott. – A tészta nem nagy kunsssszt, az egyetlen probléma, az alma. És mivel családtag vagy… Engedd meg, hogy az első kört én álljam!
Látványosan túljátszott mozdulattal feltekeredett az egyik ágra, majd fel-le kezdett hintázni rajta. A ág recsegett, ropogott, a levelek susogtak: három mézédes alma hullott tompa puffanással Éva lábai elé, a kerítésen kívülre. A Kígyónak nevethetnékje támadt, ha arra gondolt micsoda telekvitát folytatna Isten, ha ezt látná.
– Most pedig, menj kedvesem, és készíts az embernek almás pitét! – búgta a kígyó.
– Hálásan köszönök mindent! – felelte vidáman Éva, majd felkapkodta az almákat, és elindult a konyha felé. Alig várta, hogy meglepje Ádámot.
A többi pedig már történelem.